Méltóság és mentőöv

– Milyen tanulságokat hozott a brüsszeli konferencia? Hogyan és mit gondolnak a hajléktalanok ellátásáról Európa más részein?

– Talán jól jellemzi a belga gondolkodást, hogy a programhoz szerveztek egy városnézést, a hajléktalanok perspektívájából. Két hajléktalant kértek fel, hogy olyan helyekre vezessenek bennünket, ahol ők forognak.

– Milyen világot ismerhettek meg a két hajléktalan segítségével?

– Az első meglepetés mindjárt az volt, hogy a két ember közül az egyik volt helybéli, de a másik egy olyan kameruni menekült, akinek még papírjai sem voltak. A helyi hajléktalan elvitt bennünket egy vasútállomáson lévő éjjeli menedékhelyre és azt mondta nekünk, hogy ő kifejezetten szeret odamenni, mert sokakkal találkozik. Sok információt megtudhat ott. A kameruni fiú ugyanakkor azt mondta, hogy ő azért nem jár ilyen helyekre, mert nincsenek papírjai és nyilván könnyebben elkaphatják egy éjjeli menedékhelyen.

– Milyenek a belga intézmények?

– Egyetlen intézménybe sem mentünk be. Azt mondták, hogy az intézmény pontosan olyan intim területe a hajléktalannak, mint nekünk a lakásunk. Ilyen szinten védik az ellátottakat. Az éjjeli menedéknek is csak az előterébe vittek be bennünket.

– Más meglepetés?

– Ami igazán meglepett, hogy a nappali melegedő egy normál családos övezet emeletes lakóépületének a földszintjén működik.

– Ez nagyjából azt jelentheti, hogy a hajléktalan emberek sincsenek kirekesztve az úgynevezett normális életterekből és közösségekből.

– Ez pontosan ezt jelenti, amennyire ezt az idő rövidsége miatt megérthettem.

– Az az érzésem, hogy nálunk ez teljesen elképzelhetetlen.

– Legalábbis nehezen elképzelhető.

– A gyakorlati bemutató, a személyes tapasztalás, a konferencián elhangzottak mennyire használhatóak fel a honi hajléktalan-ellátásban? Vagy mindez arra volt jó, hogy az ember szíve belesajduljon, hogy máshol milyen más a hozzáállás és mennyivel másak a körülmények?

– Ha belegondolunk, hogy nálunk milyen a hozzáállás a menekültekhez, akkor érzékelhető a különbség, hogy ők pedig odaszervezték ezt a kameruni fiút és ő vezethetett bennünket körbe. Más az attitűd. A konferencia célja amúgy inkább az volt, hogy ajánlásokat fogalmazzanak meg az Európai Unió számára, hogy milyen elvek mentén támogassák a szociális célok között a hajléktalanok ellátását. Az EU is komolyan veszi ezeket a szervezeteket. Képzeljük el, hogy a magyar országgyűlés mellett működne egy hasonló civil szervezet, amelyik szakmai vitákat folytathatna a politikával, ajánlásokat tehetne és még komolyan is vennék. Annyira komolyan, hogy a végén ez megjelenne például a támogatás-politikában és a költségvetésben.

– Ez még azzal az eredménnyel is járhatna, hogy akár ugyanannyi pénzt hasznosabban lehetne elkölteni.

– Pontosan ezt jelenti. Egyébként a hajléktalanok ellátásáról zajló vitában két alapállás jelent meg a brüsszeli konferencián is. Az egyik a magyarországihoz hasonló, hogy erősebb intézményi háttér és ezen keresztül a lehető legtöbb segítséget megadni. A másik, hogy lazább intézményi háló és gyorsan visszairányítani a társadalom szerencsésebbik térfelére és így találjon vissza a normális életbe. Magyarul ez a felfogás nem erős intézményi keretek közé vinné a hajléktalant, hanem támogatott lakhatáshoz juttatja. Ezzel csökkenteni lehet az intézményfüggőséget.

– Ez a vita Magyarországon miben jelentkezik?

– Van most egy politikai törekvés, hogy gyorsabban kerüljenek ki a hajléktalanok az ellátórendszerből. Ez nem feltétlenül rossz gondolat. Valószínű, hogy egy fájdalmas átalakítás előtt állunk, de a végén, a hajléktalan ember, akár jobban is kijöhet belőle, mint ahogy ez ma történik. Mert, ma valaki, amikor bekerül az ellátásba és azt tapasztalja, hogy „mindent” megkap, ami a minimum feltételeihez szükséges, akkor nem nagyon törekszik ezen változtatni. Ugyanakkor, ha azzal találkozna, hogy rögtön a visszavezető út irányába segítik, akkor saját maga is sokkal inkább tenne a boldogulásáért. Persze, hogy ezt hogy lehet úgy átvinni akár a finanszírozását is, hogy közben a jelenlegi rendszer se dőljön össze, az egy nagy kérdés.

– Mit gondol, elég érett erre a mai magyar társadalom, hogy visszafogadjon „kicsúszott” embereket, vagy még mindig becsukjuk a szemünket és nem akarjuk meglátni a problémákat?

– Ez az egyik komoly kérdés, a másik, hogy rehabilitálni csak azt lehet, aki valamikor habilitált. Ha azt szeretnénk, hogy valaki újra alkalmas legyen normális önálló életre, arról feltételezzük, hogy már korábban alkalmas volt. Ugyanez érvényes a szocializációra is.

– Jó cél. Ám hogyan lehet ezt általánossá tenni? Ha azt szeretnénk, hogy valaki ismét alkalmas tagja lehessen a társadalomnak, akkor azt is gondoljuk, hogy valamilyen, a megélhetését (alkalmasságát biztosító) jövedelemhez is segítjük. Van ma ennyi munkalehetőség és fogadókészség?

– Lehet, hogy pillanatnyilag, a jelenlegi körülmények között nincs. De az is lehet, ha másképpen csinálnánk, szervezettebb körülmények között, akkor lenne.

– Megfogalmazott valaki ilyen fajta igényt a hajléktalan-ellátók számára?

– Jelenleg még senki. De vannak már terveink, hogy a közfoglalkoztatás keretei között komoly munkatapasztalatot szerezzen a hajléktalan is. Ha a „védett” munkaerőpiacon már otthonosan és hasznosan mozog valaki, azt könnyebb a nyílt munkaerőpiacra kivinni. Mondjuk úgy, hogy az ellátó szervezet kiközvetíti a hajléktalan dolgozó embereket a gazdasági társaságokhoz. Az a tapasztalatom korábbról, hogy amikor cégszerűen megkértünk egy vállalkozást, akkor nem mondtak nemet. Pontosan tudták, hogy ez valamifajta garancia. Ráadásul mindig elérhető a szociális munkás is, aki segít megoldani az esetleg felmerülő problémákat.

– Ha jól értem, akkor itt egy szinte munkaerő-közvetítő irodát is meg kell szervezni.

– Tulajdonképpen jól látja.

– Ez egy teljesen egyedi ötlet, kezdeményezés, vagy erre fordul az ellátás központi hajója is?

– Vannak már hasonló kezdeményezések és szerintem a többieknek is erre kell majd törekedniük, hogy ne az intézmény-függőséget erősítsük.

– Ez lenne a dolga egy hajléktalanok ellátásával foglalkozó szervezetnek? Az Oltalomnak és a hasonló szervezeteknek nem az a dolga, hogy hajléktalanokat lásson el? Amiről ön beszél, az nem más dolga lenne?

– Az Oltalom dolgozóinak jelentős része elvégzett egy olyan tanfolyamot, ami munkaerő-piaci ismeretekkel vértezte fel őket. Úgy gondolom, hogy az együttlátás képességére nagy szükség van, hogy ne csak mint tehetetlen tárgyakat lökdössük az embereket az egyik szakellátásból a másik szakellátásba. Mert ez nem segít rajtuk. Nekem az a legjobb meggyőződésem, hogy ez akkor lehet sikeres, ha egy szervezet, egy látásmóddal, azonos technikával segít az ellátotton. Mert így a sikeres ember egyre előrébb kerül, ám az sem esik nagyot, aki éppen visszacsúszna, mert az ismerős közeg tudja, hogyan emelje fel ismét. Tehát egy szervezeten belül, de jól elkülönített szakfeladatként kell megoldani. Úgy gondolom, hogy az Oltalomnak ezt fel kell vállalnia.

– Jól gondolom, hogy most az Oltalom tevékenységi körének szélesítéséről beszél?

– Akár így is lehet érteni. De ki, ha nem mi, akik a legjobban ismerjük az ellátottakat, készítünk egy olyan programot, ami sok hajléktalan számára nyitja meg a visszaút lehetőségét? Egyébként meg a teológián engem még arra tanítottak, hogy a teljes embert kell figyelni. A jézusi látásmód az ember teljes valójára vonatkozik. Nálam nem kipipálandó feladat, hogy valakit elláttunk, enni adtunk és kész. Látni szeretném az út folytatását is.

– Ezek szerint az Oltalom működése bizonyos értelemben személyfüggő? Nyilván van egy protokoll, de a finomhangolás és a mélyebb tartalom már alapvetően személyfüggő.

– Nyilván, de nem egy személytől függ. Itt egy olyan szakembergárda alakult ki, amelynek tagjai nem csak „ellátni” akarnak. Nálunk erről évek óta folynak beszélgetések. Talán mára értünk el odáig, hogy végre igen nagyot tudunk előre lépni. Olyan stabillá vált az intézmény, hogy ismét előre kell lépnünk.

– Más az intézmény szellemisége, működése attól, hogy egyházi?

– Az egyháziasságnak semmiképpen sem a külsőségekben kell megmutatkoznia. Itt talán abban sokkal jobban megmutatkozik, hogy a munkatársaim döntő része igyekszik tényleg jó szakemberré válni. Nálunk, aki tovább akarja, akarta magát képezni, tanulni akar, azt mi finanszírozzuk. Én azt gondolom, hogy pont az egyházi jellegünk miatt is, a legjobb szakemberekkel kell dolgoznunk. Kicsivel ezért is több a bér nálunk, mint a szociális szférában, átlagban. Nagyon nehéz munkát végeznek itt és érezniük kell, hogy a munkáltató megbecsüli ezt a nehéz munkát. Nyilván ezért is kevesebb nálunk a kiégés. Nálunk az ellátottakat lelki gondozással is segítjük. Az egyházi jelleg ne abban nyilvánuljon meg, hogy kitesszük az egyházi szimbólumokat, mert ez önmagában nem old meg semmit. Munkatársaimmal nem egyszer beszélgettünk már erről, hogy az Oltalom mitől egyházi. Én azt kértem mindig, hogy a legjobb tudásukkal és a legnagyobb emberséggel bánjanak az ellátottakkal.

– Vajon ez a szellemiség tényleg „sikeressé” teszi az Oltalmat?

– Remélem, hogy igen. Miközben tudom, hogy ez alapvetően a benne dolgozó személyektől függ igazán. Intézményvezetőként az én feladatom az, hogy egy szakmailag megalapozott és gazdaságilag pedig áttekinthető struktúrát hozzak létre. Egyre jobban az a meggyőződésem, hogy a világ tele van igazságtalan és lebontandó struktúrákkal. Nekem lelkészként az a dolgom, hogy itt egy jézusi, egy segítő struktúrát építsünk fel, ami a hajléktalannak mentőöv, a benne lévő dolgozónak munkahely és méltóság. Azt látom, hogy a körülöttünk lévő világban létrehozott struktúrák megaláznak, lehúznak és tönkretesznek. Azon próbálok dolgozni, hogy bebizonyítsuk, létezhetnek pozitív struktúrák is, amelyeknek megtartó ereje van. Ezeknek a struktúráknak a kimunkálása legalább annyira fontos, mint amikor kiteszünk egy keresztyén szimbólumot. A kettő inkább együtt igaz.