Migráns-kérdés diakóniai szemmel - Úton

2015.07.21 11:11

Szerző: Buda Annamária és Hajdú Tibor -

A bajor Diakónia közös projektet kezdeményezett a Magyarországi Evangélikus Egyház Diakóniai Osztályával, hogy a háborús közel-keleti és afrikai térségekből érkező menekültek felgyorsult hullámának kezelésére új válaszokat, megoldásokat találjon. Első lépésként a magyar delegációt fogadta, melyet szeptemberben egy magyarországi látogatás követ.


Debrecen, Vasútállomás, egy héttel korábban


Egy asszony lép oda hozzám. Angolul érdeklődik, Debrecenben vannak-e? Egy család, 10 éves forma kislánnyal, vélhetően nagyapa és még egy fiatal férfi, talán testvére a szülőpár valamelyik tagjának. Majd a menekülttábor után érdeklődnek. Öten, mindössze egy kis hátizsákkal és egy takaróval. A MÁV információnál szerzünk egy fénymásolt térképet, veszek nekik buszra jegyet. Hálálkodva köszönik és mennek útjukon tovább a térképpel, most már mosolyogva. 
Hálásan köszönik meg sokszor. A kislányt látom, amint utoljára még integet. Nem tudom, hogy a kis hátizsákba tudtak-e eltenni számára a hosszú útra egy kis babát, vagy könyvet, valamit, ami az otthont jelentheti számára. Odébb fiatal, ázsiainak tűnő férfiakat látok. Nincs holmijuk, ruhájuk jó, nemzetközi vonatjeggyel utaznak. Régen mosdottak. Később beszélgetést csípek el a vonat wc előtt: menekült fiú beszélget egy magyar lánnyal. A srác Törökországon keresztül jött, mire a lány: én is nagyon szeretnék Törökországba menni, ott annyira nyitottak az emberek! (Ez nem vicc, hanem a mai valóság.)
Amott újabb öt ember, kettő közülük nem több 13-14 évesnél. Náluk papír van, hogy Bicskén jelentkezzenek. Egy piros pólós fiú alszik átellenben. Gyönyörű gyerek. Mit érezhet most otthon az édesanyja? Mikor láthatja újra, mikor kap hírt róla ismét? - ha él még...Csak mennek az útjukon, a jobb élet reményében, minden otthon maradt, ami egykor fontos volt... Egy hátizsákba, vagy a farmer zsebébe olyan kevés dolog fér...

Egy héttel később

Tele vagyok megválaszolatlan kérdéssel, ahogy Nürnbergbe indulunk a bajorokkal közösen gondolkodni a migrációval kapcsolatos feladatokról. Színes csoportunk - intézményvezető-lelkész, hajléktalan-ellátásban dolgozó és több külsős szakember, köztük független, civil szektorban dolgozó és államigazgatási munkatárssal - különbözően látja az okokat és a menekülthullám hátterét.

Bő négy nap alatt több táborban járunk, látjuk, milyen körülmények között töltik első néhány napjukat az ideérkezők Zirndorfban... árnyékban 32 fok, a megnövekedett létszám miatt épített felforrósodott konténerlakásokból a fák alá ülnek nagy csoportokban az emberek. A garázsokból is, hiszen ma már ott is emeletes ágyak vannak. Látjuk, a tábor vezetőjétől halljuk is: azon fáradoznak, hogy a drámaian emelkedő létszám ellenére is olajozottan működjön az ellátás, fedélhez, rendszeres élelemhez, orvosi ellátáshoz jussanak az ideérkezők. Elhisszük, hogy működik, látjuk és érezzük is a nyugalmat, ami a rendből fakad.

Megtapasztaljuk Nürnbergben a Kohlenhofstrasse 26. alatti modern, egyre bővülő épületegyüttesben ugyanezt. Egész családok és önálló férfiak is laknak itt, többé-kevésbé nyugalomban, várva kérelmük elfogadását. Egyszerűen, praktikusan bútorozott szobák, lehetőség a tisztálkodásra és közös konyhák: tisztaság és csend fogad bennünket.

Kappengasse 11.: Az ügyeletes szociális munkás - vidám, húszas évei elején járó lány - mutatja be, hogyan próbálnak otthont teremteni olyan fiataloknak, akik egyedül, család nélkül érkeztek a világ több, egymástól több ezer kilométerre lévő válságövezetéből. Elmeséli, hogyan támogatják őket a beilleszkedésben, nyelvtanulásban, iskolába járásban, hogyan keresnek pszichológus segítségével megoldást a különböző poszt-traumás stressz kiváltotta lelki problémákra, vagy éppen hogyan kell udvarolni az európai kultúrában. Azt is elmeséli, nem ritka, hogy ezek a fiatalok másfél-két évig úton vannak. Vagy a családjuk indítja őket - ha még életben vannak -, vagy mások, ha már család helyett csak a gyász marad.

Később vizit a Szövetségi Bevándorlási Hivatalban, ahol megtudjuk, hogy két lépcsőben emelik az alkalmazotti létszámot, hogy el tudják látni a megnövekedett mennyiségű feladatot, hogy milyen integrációs programokat készítenek az ideérkezők számára, hogy a nyelvtudás áll az első helyen az életben maradáshoz elengedhetetlen készségek közül, és hogy milyen EU-s forrásokra történő pályázati lehetőségek állnak a különböző országok rendelkezésére, hogy finanszírozni tudják a kialakult helyzet által megkövetelt tevékenységeiket.

Látjuk, ahogy mindenki teszi a dolgát, a körülmények nehézségével tisztában van, mégis derűs. Mindenki igyekszik helytállni, nem robotként, de magából a maximumot kihozva.


Zirndorf a Bajorországba érkező menedékkérők első regisztrációs pontja. Innen irányítják őket más németországi helyre, vagy kérelmük gyors elutasítása esetén vissza, otthonukba. Akinek van reális reménye, annak tovább kell várnia, hiszen leghamarabb azokat a kérelmeket dolgozzák fel, ahol egyáltalán nincs esély menekült-státuszt kapni (Koszovóiaknak, más nyugat-balkánról érkezőknek szinte semmi esélyük)  


A Kohlenhofstrasse 26. az 5 állami finanszírozású intézmény egyike, mely mellett még 7-et fizet maga a város és működtet a bajor Diakónia. Egyre több szállásra van szükség, újabb és újabb házakat, lakásokat bérelnek, hogy az ideérkezőket elhelyezzék. Korábban nagy félelem volt az ilyen célra történő bérbeadástól, mára egy ingatlantulajdonos "élete üzletét" csinálja meg, hiszen a piaci ár felett adhatja bérbe lakását.


Kappengasse 11. háromemeletes magánház az óváros szélén. Az ellátottak létszáma tíz körüli. Volt olyan gyerek is az itt lakók között, aki 11 évesen indult el otthonról és 13 évesen ért Németországba. Aki hasonló traumát átélt, aki a háború poklából érkezett egyedül, szüleit elvesztve, vagy hátrahagyva, sokszor gyötrik rémálmok évek múltán is.


A Szövetségi Bevándorlási Hivatalnak nem véletlenül ad otthont Nürnberg. Szimbolikus jelentőségű, hogy az egykori SS-kaszárnya - mely a kirekesztés, a gyűlölet és a pusztítás jelképe volt - ma a befogadás és integráció élharcosa. Az idén várható 450.000 menedékkérő miatt megháromszorozzák a hivatalnoki létszámot, és meglepő módon a tisztességes elbánáson jóval túl - egy aktuális projekt keretében - azon dolgoznak, hogyan váljanak a hivatalok még inkább "barátian befogadóvá".


Eltelik néhány nap, az információk ülepednek, rendeződnek, összeérnek. Vannak bennem-bennünk félelmek, hiszen olyan terület ez, ahol még sosem jártunk. Kérdezem is munkatársaimtól: mibe keveredtünk? Milyen feladatra szánt minket az Isten?

Tele vagyok megválaszolatlan kérdéssel a migráns-hullámmal kapcsolatban még mindig. Egy dolgot viszont egészen biztosan tudok. Most és itt el kell végeznünk a feladatunkat, amit hitünk-szívünk diktál. Csak tennünk kell azt, amit mindig: segíteni a szükséget szenvedőkön, elesetteken. Hídnak lenni jelen esetben az emberek és a "Hivatal" között, amely hídon van információ, kedvesség, pohár víz és rengeteg apró segítség, a bizonytalanság csökkentése. Egy kis otthonosság az otthontalanságban. A diakóniának nem dolga eldönteni, mi lehet valós magyarázat a mostani helyzetre. Csak végeznünk kell a eladatunkat, ilyen egyszerű. Ez volt és ez is marad a "kezek evangéliuma".