„Nem az anyagi perspektíva vonzott” – Interjú az Oltalom Szeretetszolgálat idősek otthonának részlegvezetőjével

– Mi a különbség az Oltalom Szeretetszolgálat hajléktalanok idősek otthona és a hagyományos, önkormányzati idősotthonok között?

– Hozzánk is hasonló feltételekkel lehet bekerülni, mint bármely más idősotthonba, illetve mivel itt hajléktalan ellátásról beszélünk, nem vizsgáljuk, hogy van-e gondozási szüksége a jelentkezőnek.

– A hajléktalanok idősotthona mindenben megfelel a klasszikus idősek otthonának, de úgy tudom, hogy itt kevesebb munkatárssal kell megoldani az ellátást. Miért?

– Ezt a törvény szabályozza, amely a hajléktalanok otthonában éppen a fele szakgondozói létszámot engedélyez, mint amennyit egy „normál” idősek otthonában előír. Ötven férőhelyes az otthon, jelenleg telt házzal működünk, az ötven lakóra hét szociális gondozó jut.

– Akkor itt elég feszes lehet a beosztás.

– Tényleg az. Éjszakánként egy gondozó jut az ötven emberre. Hétköznap még hagyján, mert akkor még itt van a mentálhigiénikus munkatárs és én is, viszont a hétvégeken és éjjel magában van a gondozó.

– Nem lehet könnyű a feladat ott, ahol igen sok a leromlott egészségi állapotú gondozott.

– Itt tényleg leromlott állapotú lakóink vannak, hiszen minden kutatás azt bizonyítja, hogy a hajléktalanság sokkal gyorsabban rontja le az egészségi, a fizikai és a mentális állapotot. Akiket itt gondozunk, nem feltétlenül nagyon öregek, legalábbis az éveik számát tekintve. Ha az állapotukat vizsgáljuk, kiderül, hogy alig van valaki, akinek ne lenne egy-két, de inkább több egészségügyi problémája.

– Mikor volt itt legutóbb a mentő?

– Két napja. Havi szinten legalább öt-hat alkalommal ki kell hívni őket.

– És a legutóbbi krízishelyzet?

– Ha mentőt hívunk, az krízishelyzet. Olyankor már súlyos egészségügyi probléma van. Nálunk a legtöbbször epilepsziás roham fordul elő.

– Mekkora stressz ez önnek, a munkatársainak, hogy leromlott egészségű, idős hajléktalanok között dolgoznak?

– Mindenkinél más, de nálunk szerencsére olyan kollégák dolgoznak, akik ezt képesek kezelni. Én fel tudom dolgozni ezeket a szituációkat, nem is nagyon érzem stresszesnek a helyzetet. A többiek is hasonló felfogásban dolgoznak. Több olyan munkatársam van, aki már a nyitástól itt dolgozik.

– Hogy bírják?

– Szeretik, kifejezetten szeretik ezt a hivatást.

– Elhiszem, de mit lehet szeretni egy nem megfizetett, nehezített körülmények között, nehéz sorsú emberekkel végzett munkában?

– Mindent. Az embereket. Aki itt dolgozik, eleve szeret emberekkel foglalkozni. Szociális gondozó nyilván abból lesz, aki a gyengébb, az elesettebb, a nehezített élethelyzetű emberek megsegítésére teszi fel az életét. Munkatársaim biztos, hogy empatikusabbak, mint az átlag, biztos, hogy sokkal toleránsabbak, mint az átlag. Képzelje csak el, hogy az ellátottjaink nagyobb része már enyhén és középsúlyosan demens. [Demencia = ész, értelem nélküli állapot; elbutulás – a szerk.] Ehhez kell a fokozott türelem. Ezt csak szeretettel lehet megoldani. Hozzáteszem: mi is a szociális ágazat része vagyunk, természetesen az ágazatot jellemző szerény bérezéssel. Persze műszak és ágy melletti pótlék van, de ezzel együtt sem lehetne kijelenteni, hogy valaki a fizetés miatt választotta ezt a hivatást.

– Ön például milyen tervekkel látott neki az életnek?

– Természetesen ápolónőnek készültem. Sőt az is lettem. Egészségügyi szakközépiskolát végeztem Sátoraljaújhelyben. A helyi kórházban dolgoztam az érettségi után.

– Volt valamilyen konkrét oka annak, hogy ápolónő szeretett volna lenni?

– Talán a Kórház a város szélén című filmsorozat? Talán én is a jóképű doki mellett szerettem volna dolgozni? Ki tudja ma már? Az biztos, hogy gyerekkoromtól erre a pályára készültem. Gyes után már nem tudtam visszamenni a kórházba, mert nem lehetett megoldani az éjszakázást.

– A következő állomás?

– Sárospatakon a gondozási központban helyezkedtem el.

– Az egyik „jól megfizetett” területről egy másik hasonlóan vonzó területre ment.

– Az biztos, hogy nem az anyagi perspektíva vonzott. 2001-ben kezdtem el a főiskolát. Egy évre rá, már a sárospataki Időskorúak Átmeneti Otthonában dolgoztam.

– Sárospatakon hogy érezte magát?

– Az időskorúak gondozóháza maga volt a csoda. Ezt nagyon komolyan mondom. Eleve tíz férőhelyes volt és csak női lakóink voltak. Olyan volt, mintha eljárna dolgozni tíz nagymamához! Együtt főztünk, együtt sütöttünk, kertészkedtünk. Tényleg olyan volt, mint egy igazi nagycsalád. Mi dolgozók pedig nagyon jó unokák voltunk. Azután jött egy törvényi módosítás, ami kivette a kötelező feladatok közül ezt az ellátási formát az ekkora méretű városok esetében. Ezzel meg is szűnt. Nem akartam megvárni, hogy akkor zárják be, amíkor még ott vagyok, s munkahelyet kerestem.

– Miért Nyíregyházát választotta és főleg a hajléktalan ellátást?

– Sárospatakon nem volt kereslet szociális munkásra, telítve volt a létszám. Egy kedves nyíregyházi ismerősöm ajánlotta az Oltalom Szeretetszolgálatot. Éppen akkor szervezték itt az idősellátást.

– Ragaszkodott az idősekhez?

– Nem feltétlenül, de az igaz, hogy a hajléktalan-ellátásról egyáltalán semmit nem tudtam. Sárospatakon nem voltak hajléktalanok.

– Nem volt semmilyen előítélete a hajléktalanokkal kapcsolatban?

– Fel sem merült bennem. Szóval, amikor kiderült, hogy felvesznek, Bercivel (az OSZ korábbi szakmai vezetőjével) már elkezdtünk készülni a júniusi nyitásra, hogy minden rendben legyen.

– Ezek szerint ön volt az első dolgozója az akkor még nem is működő otthonnak?

– Valóban. A készülődés közben azért találkoztam a hajléktalanokkal, megismerkedtem az élettörténetekkel, a nappali ellátásban is voltam egy rövid ideig. Tehát személyes tapasztalatok, benyomások is értek.

– A nyitástól számítva mennyi idő alatt telt meg az otthon?

– Nagyon hamar. Nagyon sok kérelem volt nálunk, hiszen ez az otthon az észak-alföldi rész ellátására jött létre. Lakóink nagy része már a hajléktalan-ellátásból került hozzánk. Többen Debrecenből jöttek. Vannak, akik a saját ellátottjaink voltak korábban is. Sokan akadnak itt, akik már az indulásnál, 2008-ban beköltöztek az otthonba. Egy részük elhunyt, volt, akit az egészségi állapota miatt át kellett helyezni más intézménybe, és vannak olyanok, akik visszamentek oda, ahonnan jöttek.

– Miért?

– Nem bírták a kötöttségeket, a szabályokat.

– Ezek az emberek tartanak valami kapcsolatot a családjukkal?

– Csak néhányan. Talán, ha tíz ilyen gondozottunk lehet.

– Miközben mindenkinek van családja és róluk önök nyilván tudnak is.

– Nem feltétlenül. Volt már olyan, hogy valakiről csak a halála után derült ki, hogy van két gyereke. Pedig ő végig azt állította, hogy senkije sincs.

– Talán szégyellik és ezért titkolják a család elől, hogy hol vannak.

– Nem szégyellik, hogy itt élnek, egyébként pedig ez egy teljesen normális idősek otthona. Sőt van olyan része, ami még jobban is működik. Nálunk például a gyógyszerellátás, az étkezés minősége jobb, mint ahogyan máshol tapasztaltam. Az ellátásért itt is térítési díjat kell fizetni, a jövedelemtől függően.

– Vannak olyanok, akik a maximumot fizetik?

– Nagyon kevesen vannak ilyenek. A zömüknek nagyon alacsony a nyugdíja, a járadéka. Ehhez, mármint a jövedelemhez képest is, kifejezetten kiváló helyzetbe kerülnek ezek az idős hajléktalan emberek. Napi ötszöri étkezés, egészségügyi felügyelet és ellátás, gondoskodás, ruházkodás.

– Feltételezhetően a mentális problémákkal is küszködő, amúgy is megviselt emberekkel igen nehéz lehet valamilyen közösségi tevékenységet végezni. Pedig látok olyan tárgyakat, amelyeket nyilván a gondozottak készítettek. Tudom, hogy karácsonyi műsort is előadtak. Hogy lehet a közös tevékenységbe bevonni az idős embereket?

– Kifejezetten szeretnek színezni, gipszet önteni, kézműveskedni. Nőnapra a férfilakóink ajándékot készítettek. Előjön az emberség rendesen ilyenkor. Nagyon szeretik a karácsonyi ünnepséget, és hát a farsangot, jelmezben. Az az igazi szórakozásuk. Ami a normál hétköznapi embernek is jó, hogy túlélje a hétköznapokat, az itt is jó a gondozottaknak.

– Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a hajléktalan világ, még ha később egy ilyen otthonba is kerül az ember, kérgesebb lelkületűvé teszi az embert. Igaz ez a vélekedés?

– Nem, szerintem ez így nem igaz. Az biztos, hogy ők sokkal toleránsabbak bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Itt azért előfordul, hogy egyes gondozottjainknak vannak rigolyáik, amit kifejezetten jól tolerálnak egymással szemben.

– Nem veszik tudomásul vagy tényleg tolerálnak?

– Amikor egy nyolcvanéves bácsi a folyosón reggel nyolctól, délután háromig siratóénekeket mond fennhangon, azt nem lehet nem észrevenni. Még sincs senki, aki agresszívan viselkedne. De persze a szocializációjuk azért elég hézagos.

– Ha jól tudom, van egy lánya, aki Koppenhágában jár egyetemre, de mintha télen még Montrealból tett volna fel fényképeket…

– Valóban, Dániában tanul a lányom, biomérnök lesz. Az elmúlt fél évet Kanadában töltötte, és a karácsonyi ünnepekre nem tudott hazajönni, így én mentem ki hozzá egy pár napra.

– Akkor mégis csak jól fizet ez a szakma…

– Már eleve úgy választott iskolát, hogy az anyagiakat ne nekem kelljen viselnem. Három főiskolára is felvették, de a koppenhágai kínálta a legjobb feltételeket. Diákmunkát vállal és ösztöndíjat kap, ami fedezi a költségeit. Nekem semmilyen anyagi terhet nem jelent a tanulása.

– Milyen gyakran találkoznak?

– Évente párszor ő jön, de szoktam menni hozzá én is. Nem volt egyszerű megszokni, hogy nincs Magyarországon. Főként az elején nehéz volt, amikor bementem az üres szobájába.

– Nem akarta itthon tartani?

– A lányom, már kicsi korától nagyon önálló. Nem gátoltam, mindent kipróbálhatott, az ésszerűség határáig. Sportolt, néptáncos volt, emiatt sokat utazott is. Jól mozog, jól tájékozódik a világban.

– Hogy képes megoldani, hogy a problémák nagy részét itt hagyja, amikor bezárja az irodáját?

– Egyrészt nem zárom be, mert a munkatársaim is bejárnak. Másrészt szerencsés a természetem és nem viszek haza problémát innen. Nagyon ritkán fordul csak elő. De ez fordítva is igaz, a saját problémáimat sem hozom be.

– Mi kapcsolata van az UNICEF-fel?

– Az UNICEF ébresztőóra programjában veszek részt, mint önkéntes óraadó. Általános és középiskolásoknak tartunk másfél órás foglalkozásokat az UNICEF-ről, a gyermekek jogairól, a gyermekbántalmazásról. Nagyon élvezem, már több mint egy éve részt veszek ebben a programban. Szenzációs érzés, amikor a gyerekek az óra közben, vagy utána odajönnek hozzánk, megköszönik, amit hallottak és azt kérdezik, hogy mikor jöhetnek újra. Teljesen feltölt ez a közeg.

– Szóval, ha jól látom, nem is ön ad, hanem inkább kap azokon az órákon?

– Egészen biztos, hogy kölcsönös a dolog.