„A másik ember javára”

– Mióta szociális munkás?

– Világéletemben az voltam, de értem a kérdést, itt az Oltalomnál negyedik éve vagyok.

– Honnan került ide?

– Munkanélküli voltam.

– Ez a munka lett a „mentsvár”!

– Nem, egyáltalán nem. Az igazi mentsváram a munkanélküliség első része volt. Lehet, nem is élem túl, ha nem hagyom ott az érpataki munkámat.

– Miért, mi történt Érpatakon?

– Az Orosz Mihály – országosan is hírhedt – polgármester uralta polgármesteri hivatalban dolgoztam, több közigazgatási terület előadójaként. Egyszer mondtam a feleségemnek, hogy vagy felmondok, vagy maradok a hivatalban, de akkor hamarosan el is temethetnek. Felmondtam. Persze azt hittem, sokkal hamarabb sikerül majd elhelyezkednem.

– Mennyi ideig nem sikerült?

– Közel két évig. A Munkaügyi Hivatalban ugyan nagyon kedvesek voltak velem, de mindig azt mondták, hogy túlképzett vagyok és főleg öreg.

– Közel volt a nyugdíjhoz, és volt néhány „haszontalan” végzettsége?

– Pontosan. 58 éves voltam akkor, teológiát végeztem – református lelkész is vagyok – és elvégeztem az államigazgatási főiskolát is és még egy gyámügyi végzettséget is szereztem.

– Ha visszafejtjük az élettörténetét, akkor nyilván dolgozott az államigazgatásban, vagy a közigazgatásban és feltehetően egyházi vonalon is, mint például lelkész? Melyik volt előbb?

– Az egyházi vonal. Előbb voltam lelkész és majd jóval később jött a közigazgatás.

– Középiskola és teológia? Ez volt az eredeti elképzelése, életcélja?

– Nem egészen. A középiskolában műszaki rajzot tanultam. Az Út- és Vasúttervező Vállalathoz mentem dolgozni. Azért tettem ezt, hogy legyen időm átgondolni, hogy valójában mihez kezdjek magammal, illetve úgy gondoltam, hogy emellett lesz időm felkészülni az esetleges muzsikusi-zenészi pályára. Ideális esetben gitárművész szerettem volna lenni, de legalább gitártanár.

– Mennyi időt adott magának a gondolkodásra, felkészülésre, illetve hogyan készült?

– Három évre tettem a felkészülési időt és természetesen komoly gitártanárokhoz jártam.

– Hogy ment a gitározás, milyen szintre jutott?

– A mai eszemmel már úgy gondolom, hogy nagyon közepes gitárművész lehettem volna, de akkoriban többre tartottam a tehetségemet. Ugyanakkor jó tanár lehettem volna.

– Most láttam, amikor felemelte a bal kezét, hogy a mutatóujja rövidebb, mint kellene. Ezzel hogy lehetett, vagy hogy lehet gitározni?

– Ezzel a mutatóujjal már szinte sehogy. Rendszeresen jártam nyári ifjúsági táborokba a reformátusokkal. 21 éves voltam, amikor egy csoporttal Tahiba mentünk egy hétre, vagy tíz napra, egy konferenciára. Egyik éjjel valami megcsípte vagy megszúrta a bal mutatóujjamat. Orvoshoz már csak akkor mentem, amikor kifli méretűre duzzadt. Nagyjából két hétig még kezelgettek, majd kiderült, hogy valami közben megtámadta a csontot is az ujjamban. Azonnal műtétre vittek. Könyörögtem, hogy csak az ujjamat ne, de súlyos következményektől tartottak és muszáj volt csonkolni.

– Egyúttal elvágták a gitározással kapcsolatos álmokat is?

– Lábadoztam, de egy gyűszűt húztam az ujjamra és erőlködtem. De az már nem volt az igazi. Azon az őszön aztán beiratkoztam a teológiára.

– Érdekes váltás. Ha nem lehetett gitárművész, akkor irány a teológia…, ami honnan is jött?

– A zene… akkor éltet, akkor működik igazán, ha hat a transzcendens irányába. Én úgy gondolom, hogy a zene már önmagában is istentisztelet.

– Mondja ezt egy református lelkész, miközben azért azt is tudjuk, hogy a református egyház nem éppen a zeneimádatról híres.

– Tény és való, hogy Kálvin az ördög sípládájának nevezte az orgonát és kidobatta a templomból. Mitől is lennének annyira muzikálisak a reformátusok?

– Nos, akkor adódik a kérdés, hogy egy ennyire muzikális ember, mint ön, hogy érezheti jól magát a kevéssé muzikális református közösségben?

– Pedig én nagyon jól éreztem, érzem magam. Ne feledjük, hogy a 20. század vége felé vagyunk akkoriban és a reformátusok is megbecsülik a zenész embert. Nos tehát kicsit kényszerpályaként is, de a teológiára kerültem. Azt ugyanis nem mondtam, hogy még a lábadozós időszakomban sem volt biztos, hogy egyáltalán a kezem is megmarad.

– Akkor nyilván sokat imádkozott akkoriban?

– Valóban, és közben jutottam el a teológia gondolatáig, amit soha nem bántam meg, sőt csodálatos éveket töltöttem el ott.

– Azért, mintha elszólta volna magát, amikor arról beszélt, hogy ez mégis csak kényszerpálya volt. Ráadásul ezt erősíti, hogy évtizedek óta nincs a lelkészi pályán.

– Ide tartozik, hogy fantasztikus emberek tanítottak, köztük az Akadémia tagja tanította az egyházi éneket és zenét. Neki köszönhetjük a középkori énekelt magyar zenék feldolgozását. Ez éppen a reformáció korának a zenéje, amibe én beleszerelmesedtem. Ennek köszönhettem, hogy átváltottam a lantra, amit csonkolt ujjal is kiválóan meg lehet szólaltatni.

– Rendben, a zene megmaradt, de mi a helyzet a lelkészi hivatással?

– A harmadik év után kimehettünk a gyülekezetbe. Tolcsvára kerültem. Ezt egy gyerekkoromból megmaradt kapcsolatnak köszönhettem. A füzérradványi református lelkésszel kerültünk jó kapcsolatba, majd amikor megtudta, hogy a teológiára kerültem, hívott a Zemplénbe, Tolcsvára.

– Ha már zenész nem lehetett, azért közönsége, vagy inkább közössége, amely elé kiállhatott, csak lett a tolcsvai gyülekezet révén?

– Valóban. Nagyjából öt évet töltöttem ott, s közben – egy korábbi villámcsapás miatt megrepedt harangunk újraöntetését is megoldottuk, nem is akármilyen módon. Persze a megrongálódott tornyot, tetőt is rendbe kellett hozni. Na de annyi pénzünk nem volt. Valahogy eljutottunk a Miskolci Lenin Kohászati Művekhez, és végül ők öntöttek nekünk egy acélharangot.

– A szocialista nehézipar fellegvárban egy nagyharang öntését vállalták?

– Szerintem az ország egyetlen harangja a tolcsvai református templom harangja, amelynek a felirata úgy szól: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan”… és „Készült Isten dicsőségére a Miskolci Lenin Kohászati Művekben”.

– Tolcsvai református lelkészként érzékelte, hogy a saját egyháza hogyan alkudott meg az akkori kommunista állammal, illetve hogy az egyház vezetésének egy része együttműködött a hatalommal, miközben nyilván voltak a konok, megalkuvást nem ismerő lelkészek is. Ez a kettősség eljutott Tolcsvára?

– Természetesen. Az más kérdés, hogy nem feltétlenül ilyen éles határvonalak mentén. Voltak erőteljesebb személyiségek – mind a két oldalon – akik nagyon határozottan képviselték a véleményüket és voltunk mi, a mezítlábasok, akik álltunk egyik lábunkról a másikra, azon töprengve, hogy lehet ezt tisztességesnek maradva megúszni. Persze, hogy tetten érhető volt. Ott volt például a vizitációs kérdőív. Ez az egyházunk szokásos kérdőíve, kb. 40 oldal, amit minden évben ki kellett tölteni. Alapvetően a gyülekezetről gyűjtöttek adatokat, mint például: keresztelések száma, úrvacsora, hitoktatás, választói névjegyzék…, aztán a lelkészről az adatok, a magánélete, az olvasmányai. Szinte mindenről kérdeztek. Sokáig nem vettük ezt komolyan. Hogy lehet azt a kérdést komolyan venni, ami így szólt: Mit tett a gyülekezet a világbékéért? Eleinte erre a sztereotípiákat válaszoltuk, mint például: imádkoztunk. Aztán mi fiatalabbak kezdtünk elszemtelenedni és az egyik évben beírtam: „Nem engedtünk SS20-as rakétákat telepíteni a templomkertbe.” Szerintem a kutya nem olvasta, mert nem jött rá reakció.

– Tolcsva után mi következett?

– Szerettem volna visszakerülni Budapest környékére, a barátaim, ismerőseim, akkori zenésztársaim közelébe. Szigethalom–Tököl–Halásztelek társegyházközség lelkipásztora lettem.

– Hogy szakadt meg a pályája?

– Elváltam a feleségemtől és ezt követően már nem tudtam felmenni a szószékre. Pedig a gyülekezetem nagyon akarta, hogy maradjak. Küldöttség ment az espereshez, hogy büntessenek meg, de ne helyezzenek el. Szerettek a gyülekezet tagjai, csak én nem szerettem magamat. Olyan lelkiállapotba kerültem, amivel inkább csak romboltam volna, holott építeni szegődtem. Ezért aztán elmentem tanítani Budapesten.

– Nagyon azért nem foghatta meg a tanítás élménye, mert a szükséges iskolákat nem végezte el, helyette, ha jól tudom, inkább államigazgatási iskolákat választott.

– Igen, mert emberekkel akartam foglalkozni. Így kerültem az újpesti polgármesteri hivatal gyámosztályára. Majd Dunakeszin lettem csoportvezető. Közben születtek a gyerekeink és a szüleim panellakása egyre szűkösebb lett. Kényszerlépésként hazaköltöztünk a feleségem szüleihez Szakolyba, nekem a helyi polgármesteri hivatalban lett állásom. Majd egy új törvény miatt hirtelen szakemberhiány keletkezett a gyámhivatalokban és így kerültem a nyíregyházi gyámügyhöz. Egy idő múlva belefáradtam abba, hogy inkább csak papírt láttam és embert szinte egyet sem. Majd valaki a kollégák közül megpályázott egy jegyzői állást és erre bíztatott többünket. Így pályáztam meg a dunántúli Pálfát. Ez egy nagyon jó időszakunk volt. 10 évig voltam ott, ahol mindent és mindenkit ismertem, volt elég munkám, jó lakásban laktunk. Szóval rendben volt az életünk.

– Miért nem maradt ott és miért nem onnan készül nyugdíjba?

– Kata lányom plasztikus agyi bénulással született. Tengersok esze van, de látványosan mozgássérült. Pálfán érte el azt a kort, hogy középiskolába kellene menni. Ott ezt nem tudtuk megoldani Ez volt az a kényszer, ami azt az idillinek tűnő életünket megváltoztatta. Ott még az is előfordult, hogy helyettesítettem a szószéken a református lelkészt is.

– Ez a kényszer hozta Érpatakot? Orosz Mihály hírhedt polgármesterségével együtt?

– Igen. Szociális gyámügyi és szabálysértési előadó lettem és végeztem még a jegyző munkáját is. De két év után nem bírtam, hogy az az ember mindent maga alá gyűrt, mindenben ő döntött, mindenbe beleszólt és nem számított a törvényesség. Nem véletlen az, hogy veszett híre van, de nem csak a híre veszett. Ezért volt az, hogy mondtam a feleségemnek, vagy felmondok, vagy a Jóisten rendel magához táviratilag.

– Bele a semmibe, két teljes évig. Erre nyilván nem számított, hogy ilyen nehéz lesz, és felteszem imádkozott sokszor. Tényleg, szokott manapság is imádkozni?

– Hogyne, persze. Naponta akár négyszer-ötször is.

– Kell ehhez valami különös ok?

– Szerintem az imádság egy beszélgetés. Ugyanolyan beszélgetés, mint a mostani, csak éppen más síkon zajlik, másfajta kapcsolat.

– Ha már itt tartunk, a két év alatt soha sem lett türelmetlen a beszélgetőpartnerével szemben, hogy miért nem segít?

– Nem, de nem azért mert birka lennék és igazán elkeseredett sem voltam és nem is pöröltem. Kérni szoktam, de keseregni nem.

– A család hogy bírta ki ezt a két évet?

– Nehezen bírtuk. Fölmondták a kölcsöneinket, bedőlt a lakáshitelünk. Fogalmam sincs, mikor írják ki árverezni a lakásunkat. Igazából ez viselte meg a családot.

– Hogy került ide az Oltalom Szeretetszolgálathoz?

– Ez egy tündéri történet. Anyósom a nyíregyházi kórház betege lett. Ő bárkivel, pillanatok alatt szenzációs viszonyba kerül. Szobatársa volt a Joób Olivér Szeretetintézmény vezetőnőjének az anyósa. Összebarátkoztak és így kerültünk szóba mi is. Akkor a feleségemnek sem volt munkahelye.

– Azt tudom, hogy a felesége az említett Joób Olivér Szeretetintézménynél a nappali gondozók részlegvezetője. Ha jól sejtem, ennek a kórházi kapcsolatnak a következménye ez?

– Valóban, de nem csak az, hanem az én munkahelyem is. Amikor a feleségem hivatalos felvétele történt, ott volt Laborczi Géza is, aki természetesen rákérdezett a családra. Így derült ki számára, hogy nekem sincs könnyű helyzetem. Géza behívott, de állást eleve nem ígért. Egy jót beszélgettünk. Amikor elmondtam neki, hogy persze nagyon kellene a pénz, de nagyobb szükségem van az értelmes elfoglaltságra, mert belefáradtam a semmibe. Ezt követően valamikor értesítettek, hogy az Oltalom kiválasztott közhasznú munkásnak. Ezt hosszabbították meg, majd rendes munkaszerződést ajánlottak. Azóta vagyok itt.

– Ha belegondol, milyen volt ez a négy év az életében, amióta itt dolgozik?

– Furának tűnhet, de ez életem talán legjobb négy éve.

– Miért éppen ez a négy év?

– Kicsit polihisztor típusú ember vagyok és az eddigi életem során ez az egyetlen olyan hely, ahol van egy értelmes munkám, s mindazt a tudást, amit az eddigi életemben felszedtem, megszereztem, a másik ember javára tényleg felhasználhatom. Ha kell állást keresek, ha szükséges lelki gondozok, sőt, ha kell lelkész is vagyok, ha kell, törvényt bújok, és jogi segítséget adok, ha kell, a pszichológiai ismereteimet adom. Mindez egy olyan légkörben, környezetben, ahol jól is érzem magamat.

– Soha nem érzi azt, hogy haszontalan, amit csinál, hiszen ne tagadjuk, az istápoltjaik sokszor képtelenek megkapaszkodni?

– Ez nem igazán mérhető munka. Én azzal mérem, hogy elmegy-e dolgozni, azzal mérem, hogyan alakulnak az igényei a továbblépésre. Amikor jön és boldog, és azt mondja: János bácsi újra meghosszabbították a szerződésemet, és ha ez így megy, akkor kivehetek majd egy albérletet. Nem kell itt látványos nagy dolgokat várni.

– Lényeges az, hogy egy egyházi intézmény?

– Az emberek vagy bevallják, vagy nem…, de ez a munka hitkérdés is. Az ellátottak részéről is igény van erre. Sokszor jönnek, hogy mint volt lelkész, hallgassam meg őket, még akkor is, ha nem tudok konkrét segítséget adni. Az Oltalom Szeretetszolgálat alapvetéséből idéznék: „Az intézmény működését, a szociális szakmai szempontokon túl, meghatározza evangélikus jellege is, melynek értelmében az isteni kegyelmet és krisztusi szeretetet nem csak szavakkal, hanem tettekkel is hirdetjük.”

– Lant mikor volt utoljára kezében?

– A múlt héten. Egyébként korábban sokkal gyakrabban. Még Pálfán volt egy sikeres zenekarunk is.