– Ha változik az elnök-püspök személye, az feltétlenül azt jelenti, hogy az egyház élete is átalakul?
– Nem. Az elnök püspök csupán primus inter pares, vagyis első az egyenlők között. Nem több mint ők, csak más feladatai is vannak. A világ felé és persze az állammal folytatott tárgyalásokon az elnök-püspök és az országos felügyelő jeleníti meg az egyházat, szükség esetén ők fogalmazzák meg egyes kérdésekben az egyház hivatalos véleményét. Vannak hivatalos helyzetek, amikor ezt az új öt betűt muszáj lesz betoldani a titulusomba, egyébként maradok, aki voltam, Tamás püspök.
– És az Ön hétköznapjaira milyen hatással lesz a változás? Szükségképpen háttérbe szorulnak majd egyes ügyek, feladatok?
– Maradok az egyházkerületem püspöke, erre a feladatomra a jövőben is különös figyelmet fordítok. És persze ezután is lelkészként szolgálok majd Budavárban. Folytatom azt a munkát, amit elkezdtem. Egyébként világ életemben hajtós, pörgő életet éltem. Igyekszem persze vigyázni az egészségemre, s ahogyan az idő halad, ez egyre fontosabb lesz, mint ahogyan az is, hogy tudjak időt szakítani a családomra és persze a szellemi, lelki regenerálódásra is. Jó tudnom, hogy családom mindenben támogat, éppen ezért nagyon oda szeretnék figyelni az ő óvó szavaikra is, hogy olykor azért le kell lassulnom.
– A tisztségről leköszönt Péter püspök a konszenzuskeresés embere, Ön pedig a társadalmat leginkább foglalkoztató ügyekben gyakran vállalja a nyilvános konfliktusokat is. Ez eztán is így lesz?
– Gáncs Péterrel legalább 40 év barátság köt össze, annak idején tagja voltam annak a legendás ifjúsági körnek, amelyet segédlelkészként ő vezetett. Neki is szerepe van abban, hogy a Teológiára mentem. Amikor őt püspökké választották, megkért, hogy tanácsadóként segítsem a munkáját. Nyugdíjba menetele után én ugyanerre fogom kérni őt. Egyébként a zsinaton tartott elnök-püspöki jelentésében megfogalmazott szemlélettel teljes egészében folytonos lesz az én szolgálatom is. A kérdésre válaszolva: eddig sem kerestem és eztán sem fogom keresni a konfliktusokat, ám ha az egyház szempontjából értelme és valós tétje lesz a markáns önálló véleményformálásnak, akkor azt meg fogom tenni. Az elmúlt években alakulhatott ki rólam az a kép, hogy a bírálat, a konfliktuskeresés meghatározó része a természetemnek. Pedig ez nincs így, s arra biztatom az egyház népét, hogy ne csak a világi sajtóból tájékozódva ítélje meg tevékenységemet. Soha nem akartam direkt politikai véleményt megfogalmazni, de a bennünket most körülvevő médiakörnyezet gyakran hajlamos arra, hogy saját, kimondott, vagy elhallgatott érdekeinek megfelelően értelmezze és persze ennek megfelelően interpretálja a nyilatkozataimat. Például a migrációval kapcsolatban sem minősítettem soha a politikai döntéseket, csak arra hívtam fel a figyelmet, hogy keresztényként akkor cselekszünk helyesen, ha a szeretet és könyörületet hirdető Krisztus tanításához tartjuk magunkat. Ez természetesen nem helyettesíti vagy érvényteleníti az állam oldaláról szükséges biztonsági teendőket! Viszont meghatározza, hogy keresztény emberként milyen hangnemben, milyen lelkülettel beszélünk és gondolkodunk erről az évtizedek óta meglévő, de most sok érdek miatt kiemelt témává vált problémáról. Más kérdés, hogy a sajtó egy része az ilyen tartalmú megszólalásaimat akár pozitívan, akár negatívan kormánykritikának tartotta. Ez teljes tévedés, ami egyházunk fórumain, illetve publikációimból ki is derül. Innen teljesebb és igazabb képet alkothat bárki arról, hogy mit gondolok a világról. Evangélikusként elsősorban igehirdető, lelkigondozó, elkötelezett egyházkormányzó vagyok, és ez is akarok maradni.
– Nyilvános szereplései előtt eztán egyeztetnie kell püspöktársaival, illetve az országos felügyelővel?
– Csak úgy képviselhetem hitelesen az egyházat, ha a közösen kialakított állásponthoz tartom magam. Annak formálásában viszont érdemi módon részt tudok venni.
– Lehet az elnök-püspöknek magánvéleménye?
– Lehet, csak mindenkor válassza el a hivatalos állásponttól. Én is ezt fogom tenni.
– Túllépve a reformáció 500. jubileuma okozta érthető eufórián, milyennek látja most az egyház állapotát?
– Gáncs Péter beiktatásakor azt mondta, hogy a bizalom légkörét kell erősítenünk az egyházban. Ő sokat tett ezért, de úgy gondolom, egyetértünk abban, hogy ezen a téren még bőven akad teendő. Sokan úgy érzik, hogy kimaradnak döntésekből, ezért hajlamosak ott is ármánykodást sejteni, ahol erről szó sincs. Ez egyértelműen érezhető volt a legutóbbi zsinaton is. Gyanakvás övez bizonyos döntéseket, aminek talán az információhiány is az oka. A félreértéseket elkerülendő teljesen transzparenssé kell tennünk az országos presbitérium működését. Éppen ezért a jövőben, az ülések előtt közzétesszük majd a napirendre tűzött témákat, majd - Prőhle Gergely országos felügyelővel egyetértésben -, az op ülései után részletesen tájékoztatni fogjuk az evangélikus sajtót a döntéseinkről, az egyes ügyekben közösen kialakított álláspontunkról.
– Lát-e olyan területet az egyházban, ahol azonnali cselekvésre van szükség?
– Először is sok megkezdett ügyet következetesen végig kell vinnünk. Ilyen a gyülekezetplántálás, az „500+” elnevezéssel illetett reformációi programunk, a „láthatóan evangélikus” címet viselő egyházi stratégia (aminek folytatására éppen most kaptunk megbízást elnöktársammal, Fábri György egyházkerületi felügyelővel), és természetesen a folyamatos teológiai igényesség. Talán ez a legfontosabb. Döntéseinket nemcsak emberek, hanem az Úristen színe előtt is hozzuk, ezért mindenek előtt őneki kell megfelelnünk. Ezért elkerülhetetlen a folyamatos teológiai reflexió. A megkezdett ügyek közül fontosságát tekintve kiemelkedik a lelkészek mentális és hivatásgondozásának, s az ehhez szorosan kapcsolódó életpályamodell kidolgozásának feladata. Több öngyilkosságot követően, református testvéreink is most szembesülnek azzal, hogy mekkora a baj ezen a területen, és tegyük hozzá, ha tragédiák nem is történtek, de mi sem állunk sokkal jobban. Fájdalmasan sok a pályát elhagyó lelkészünk, csak a mi egyházkerületünkben jelenleg öt üresedés van, amit egyelőre képtelenek vagyunk betölteni. Különösen fájdalmas, hogy a lelkész gyülekezettől való távozása gyakran az egyháztól való elszakadást is jelenti, holott az egykori lelkipásztornak bőven lenne helye és önként vállalt szolgálata akár más területen. Ezekben az esetekben az egzisztenciális döntés olykor együtt jár a hitbeli válsággal. Már csak ezért is szeretnék folyamatosan lelkészeink mellett állni, és mindhárom egyházkerületben folytatjuk a hivatásgondozó programokat. Továbbá levélben fogom megkeresni az elmúlt években elveszített lelkészeinket, így próbálom majd újra kinyitni az ajtót. Alaposan meg kell vizsgálnunk a fenyegető jelenség okait! Nyilvánvaló, hogy javítanunk kell lelkészeink megbecsülésén, s most nem csupán az anyagiakra gondolok. Hiszen hosszú távon éppúgy kiégéshez vezethet a túlterhelés, mint az alulterhelés. Mindenkinek meg kell találnunk a számára megfelelő, arányos terheléssel járó, vonzó intellektuális kihívásokat biztosító feladatkört. Tény az is, hogy sok lelkészünket nyomasztja a pozitív visszajelzés hiánya, rengeteget dolgoznak és gyakran alig látják munkájuk eredményét.
– Ennek az is lehet az oka, hogy az őket, bennünket körülvevő társadalmi környezet változik és az egyre hevesebb médiazajban, megosztott és túlpolitizált, az anyagi lehetőségeket szinte abszolút értékké emelő közösségekben élő emberek egyre kevésbé fogékonyak az egyház üzenetei iránt?
– Persze, ez is oka lehet a bajnak. Éppen ezért kell pontosan megismernünk a gyülekezeteink helyzetét, hogy képesek legyünk valódi segítséget nyújtani azoknak a lelkészeknek, akik csak vergődnek a feladatok súlya alatt, vagy éppen szenvednek a kihívások hiányától. És mindezt gyakran még csak tetézik a letagadhatatlan magánéleti problémák, hiszen egy minden hétvégén dolgozó és estéről estére elfoglalt lelkész házastárssal nem könnyű együtt élni, családot működtetni. A hivatás ezen oldalára való felkészítést már a teológián el kell kezdeni, erre a szakmai képzés mellett különösen oda kell figyelni!
– Véget ért az egyházi esztendő, az adventi időszakban már leginkább a karácsonyra figyelünk, készülünk. A reformációi emlékév karácsonyának mi a legfőbb üzenete?
– Karácsony napján, igehirdetői kötelezettségeimen túl mindenképpen fogok diakóniai szolgálatot vállalni. Lelkészi szolgálataimmal és egyéb megszólalásaimmal egyrészt a megbékélés esélyét szeretném meghirdetni. Azt fogom üzenni mindenkinek: karácsonykor ajándékozzuk meg egymást azzal az irgalommal, amivel a fiát a közénk küldő Isten közelít mindenkor felénk. Ha így éljük meg Jézus Krisztus születését, ha teljes szívvel tudjuk befogadni Isten ránk áradó, feltétlen kegyelmét, akkor a gyűlölet, a szembenállás, a megosztottság kérge alatt megtalálhatjuk magunkban a valódi embert. Másrészt az „elég etikáját” próbálom felmutatni: nem szabad engednünk, hogy a fogyasztási kényszer erőt vegyen rajtunk. Karácsony nem a pénzköltésről és túlpörgésről, hanem a befogadásról és az alázatról kell, hogy szóljon. Nem mi vagyunk a középpontban, hanem a karácsonykor megszületett Jézus, aki immár megdicsőült Úrként ezt mondta Pál apostolnak. „Elég neked az én kegyelmem, az én erőm erőtlenség által ér célhoz” (2 Kor 12,9). Szeretném ezt az igét magam is nagyon komolyan venni – nemcsak karácsonykor.