A konferencia résztvevőit a dunakeszi intézmény lakói vették gondjukba: névtáblás fiatalok várták őket a bejáratnál és kísérték a vendégeket a ruhatárba, majd a tornaterembe, a tanácskozás helyszínére. Az értelmi fogyatékos lakók izgatottan és örömmel fogadták azt a mintegy száz főt, akik állami és egyházi intézményekből, kórházakból, szeretetotthonokból, iskolákból érkeztek a konferenciára az ország több pontjáról. A jelenlévők a szünetekben találkozhattak, beszélgethettek a lakókkal, és bepillanthattak a dunakeszi otthon egy hétköznapjának életébe is.
Hajdú Tibor, a konferencia moderátora elsőként Buda Annamáriának, a Sztehlo Gábor Evangélikus Szeretetszolgálat vezetőjének adta a szót, aki köszöntötte a jelenlévő evangélikus és nem evangélikus résztvevőket. Külön örömmel üdvözölte egyházunk diakóniai intézményeinek képviselőit Nyíregyházától Békéscsabáig, a Tolna megyei Gyönktől Piliscsabáig.
A szót Kondor Péter diakóniáért felelős püspök, a Déli Evangélikus Egyházkerület lelkészi vezetője vette át, aki beszédében elmondta: „A Magyarországi Evangélikus Egyház részéről történelmi jelentőségű ez a konferencia. Egyházunk első ízben csatlakozik a Magyar Ápolók Napjához és a Kossuth Zsuzsanna emlékéhez kapcsolódó konferenciához. Az a szolgálat, az a hivatás, amelyet a diakóniai intézményekben végeznek az ápolók, Sztehlo Gábor evangélikus embermentő lelkész szavaival élve a kezek evangéliuma.”
Chikán Katalin, az intézmény lelkésze áhítatában egy mindannyiunk által jól ismert bibliai család – Izsák, Rebeka, Ézsau és Jákób – történetén keresztül hirdette az evangéliumot: a tusakodás, a küzdelem nem hiábavaló, amelyet e hivatás gyakorlói végeznek nap mint nap. Nem hiábavaló, mert Jézus Krisztus győzött. Fontos, hogy meg tudjuk látni a rejtőzködő Istent a szenvedésben is, hiszen a Teremtő gyakorta ott mutatja meg arcát.
A püspöki köszöntés után dr. Balogh Zoltán (a MEKSZ elnöke) videoüzenetét hallgathatták meg a jelenlévők. Az elnök „igazoltan” volt távol: üdvözlését Dublinból, egy nemzetközi ápolási konferenciáról küldte. Röviden összefoglalta, hogyan forradalmasította 1848/49-ben Kossuth Zsuzsanna a hadiellátást. Rámutatott: 2020 az ápolók és szülésznők éve; 200 éve, 1820-ban született ugyanis Florence Nightingale ápolónő és statisztikus, a modern nővérképzés és betegellátás reformjának elindítója. Az elnök méltatta az ápolók áldozatos, felelősségteljes, elhivatott munkáját. Kiemelte: fontos együtt emlékezni az elődökre, de talán még ennél is fontosabb szakmailag a jövőbe tekinteni.
Az eseményre hivatalos volt dr. Kásler Miklós professzor, az Emberi Erőforrások Minisztériumának minisztere, aki személyesen nem tudott részt venni a tanácskozáson. Nevében Vizvári László, a minisztérium osztályvezetője adta át Kásler professzor üdvözletét és köszöntötte a konferenciát.
A megnyitóbeszédek után megható pillanatoknak lehettek tanúi a jelenlévők: az Életfa Rehabilitációs Intézet lakóinak műsora következett. Almási Évától egy nagy átéléssel elmondott verset hallhatott a közönség, majd négy fiatal fekete ruhában állt ki a színpadra és két jól ismert dalt – a „Sacra Corona” című magyar történelmi filmdráma betétdalát („Ki szívét osztja szét...”), valamint Kovács Kati slágerét („Úgy szeretném meghálálni...”) – jeltolmácsolással adott elő. Németh Zsuzsa, Berzsenyi Krisztina, Hudra Ferenc és Szendi Norbert összehangolt mozdulatai, felkészült produkciója méltán váltott ki elismerést a közönségből. Előadásuk után ők és az Életfa Intézet többi lakója egy-egy szál rózsával kedveskedett a jelenlévő hölgyvendégeknek.
A konferencia első előadását és teológiai megalapozását Johann Gyula evangélikus lelkész, a Diakóniai Képzési Központ vezetője adta át „Tabutémák megjelenése az érzések szintjén a segítő kapcsolatban” címmel. A lelkész sok évtizedes lelkészi, lelkigondozói, mentálhigiéniai gyakorlattal a háta mögött vetített képekhez fűzte gondolatait. Hangsúlyozta: nem a klasszikus tabutémákról beszél. Előadásával elsősorban a nagy számban jelen lévő fiatalokat kívánta megszólítani, és felhívta figyelmüket arra, hogy az ember személyisége mindig „bekerül” az ápolói kapcsolatba. Példaként az evangélikus egyház egyik legnemesebb szolgálatáról, a diakonisszák ápolói tevékenységéről szólt. Az 1924-ben alapított, és 1951-ig, a szerzetesrendek feloszlatásáig folyamatosan működő, majd a rendszerváltáskor újraéledő szervezet diakonisszái számtalan idős vagy beteg ember ágyánál teljesítettek szolgálatot, hivatásukat Istentől kapott küldetésként végezve. Példájuk nyomán mutatott rá arra Johann Gyula, hogy az érintettségnek nem csak immanens, hanem transzcendens szintjei is vannak; majd részletesen kitért a feldolgozó, illetve szupervizori rendszer fontosságára, a terhek megosztásának szükségességére. Aláhúzta: a segítő szolgálatban résztvevőknek elengedhetetlen a rendszeres támogatás. Végezetül a lelkipásztor szemszögéből biztatta a szakma művelőit, hogy nincsenek – de ne is maradjanak – egyedül terheikkel e nagyon szép, de nagyon nehéz hivatásban.
A délelőtt további részében szakmai előadások hangzottak el az időskori neurológiai, degeneratív betegségek jellemzőiről és ápolási feladatairól dr. Nagy Zoltán professzor, az Országos Klinikai Idegtudományi Intézet volt vezetője és dr. Sandra Sándor nyugalmazott ezredes, főorvos, egyetemi tanár előterjesztésében.
Az ápoló-gondozó munkakör egyik velejárójáról, a kiégésről pedig dr. Lukács Hedvig pszichiáter szólt. Juhász Eszter, minőségirányítási vezető, a Sztehlo Gábor Evangélikus Szeretetszolgálat kistarcsai telephelyvezetője a demencia és az emberi méltóság kérdését járta körül egy kutatás tükrében; rámutatva arra, hogy az emberi méltóság keresztény alapja Mózes első könyvének első fejezetéből, az ember teremtettségéből adódik: Isten a maga képmására alkotta az embert. A világ mai értékei ezzel szemben kizárólag a pénzt, fiatalságot, sikert, szépséget helyezik előtérbe, s ezek alapján határozzák meg az ember értékét. Felmerül a kérdés: utóbbi alapján hol a helyük az idős, beteg, demens embereknek?
Ezt követően az általa végzett tíz kiemelt evangélikus minőségirányítási rendszerben lévő bentlakásos intézményben végzett anonim kérdőíves vizsgálatának eredményét ismertette. A feltett kérdésekre adott válaszokból kiderül: még mindig sok helyen sérül a demens emberek emberi méltósághoz való joga, nem magától értetődő minden munkatárs számára a személyközpontú gondozás; akad, ahol a demensek gyermekként kezelése és egymás általi kiközösítése okoz gondot. Az előadó hangsúlyozta, még, hogy kulcsfontosságú a dolgozók példamutató magatartása, amellyel egymást és a gondozottakat is jó irányba tudják terelni. Arra is kitért, hogy ahol megoldható, nem szabad szegregálni a demens személyeket, hanem elfogadással, türelemmel, megértéssel kell őket bevonni a közösségbe – ez keresztényként elsőrendű kötelességünk is. Juhász Eszter többször idézte előadásában Ulrich Körtner kortárs német evangélikus teológust, így a záró gondolatot is tőle hozta: „Életünk értelme nem az eredményességünkben, teljesítményünkben van. Életünk harmóniáját nem tudjuk előállítani. A dallam megtörik. Néha csak dallamfoszlányok hallhatók. Azelőtt tiszta tónusok egyre jobban elhalkulnak, míg végül teljesen elhalnak. De reménységünk, hogy a Teremtő Isten ezeket az egyre halkuló, alig hallható dallamfoszlányokat is beépíti az ő hatalmas szimfóniájába.”
A program záróakkordja egy pódiumbeszélgetés volt Hajdú Tibor moderátor vezetésével. Résztvevői Buda Annamária, Herkely Jánosné Melinda, a Sarepta Budai Evangélikus Szeretetotthon főápolója, Kincse Éva, a dunakeszi Életfa Rehabilitációs Intézet telephelyvezetője, vezető ápoló, Perkó Magda, a Kanizsai Dorottya Egészségügyi Szakképző Iskola és Gimnázium nyugalmazott igazgatója és Nickmann Petronella szülésznő toltak. Buda Annamária ismertette az evangélikus Kossuth Zsuzsanna (Kossuth Lajos húga) életútját és áldozatos ápolói szolgálatát. Mindannyiunknak van mit tanulnia tőle, akármilyen segítő szolgálatban is álljunk – hangsúlyozta.
Herkely Melinda bizonyságtételéből megtudtuk, hogyan vezérelte az Isten salgótarjáni kórházi ápolói állásából a szellemi és testi fogyatékos gondozottak közé a Sarepta otthonba. 1990 óta dolgozik ott, s az első perctől fogva tudta: „ott a helye”. Isten hívta el erre a szolgáltra – erősítette meg a moderátor kérdésére. Azt is elmondta: az egyik legfontosabb, ami a kiégéstől megvédi az embert – az élő hit mellett – a jó, támogató munkatársi közösség. Kincse Éva a hozzá intézett kérdésre intézményvezetői oldalról tudta az elhangzottakat megerősíteni, komoly kihívásnak nevezve a feladatot, rámutatva, hogy a kulcs a csapatmunka és az, hogy a kollégák több feladat elvégzésére is alkalmasak legyenek.
Perkó Magdát, a képzési oldal nagy tapasztalattal bíró szakértőjét a hivatás vonzásáról kérdezte Hajdú Tibor. A nyugalmazott igazgatónő, egyetemi tanár kifejtette, a támogató szülői háttér elengedhetetlen. Precízen elemezte az elmúlt két-három évtizedeben és napjainkban tapasztalható különbségeket, melyek sajnos jellemzően negatív irányba mozdultak el a pálya megítélést illetően, ebben pedig a tömegkommunikációnak nagy szerepe van. Az oktatás helyzete is nehezebb – húzta alá –, s ki kell mondani: ma „nem hívogató” az ápolói szakma. Keveset hallunk, olvasunk az ápolás szépségéről, felemelő történetekről.
Hogy pozitív kijelentéssel végződjön a tartalmas nap, Hajdú Tibor végül a jövő reménységeként a fiatal, pályakezdő szülésznőhöz, Nickmann Petronellához fordult. A fiatal lány lelkesen mesélt eddigi tapasztalatairól, a szülésznők által végzendő összetett feladatok szépségeiről.
A kérdésekkel, reflexiókkal és közös ebéddel zárult tartalmas eszmecserét Kossuth Zsuzsanna egyik gondolatával foglalhatjuk össze: „Egy legyen bennünk az akarat, felkeresni a szenvedést, s enyhíteni azt.” Ezen a találkozón ezt a szándékot élhették át a jelenlévők.