Michael Martin bajor egyházfőtanácsos prédikációja

2017.07.12 10:30

Forrás: evangelikus.hu, fordítás: Horváth-Bolla Zsuzsanna

A prédikáció a bonyhádi bajor-magyar testvérkapcsolati találkozó záró istentiszteletén hangzott el 2017. július 9-én.

Kedves Testvérek!

Az elmúlt napokban a partnerkapcsolatok gyümölcseit élveztük itt közösen.

Például olyan gyülekezetek gyümölcseit, akik már több mint 25 éve közös úton járnak. Még mielőtt  hivatalosan megkötöttük volna a partnerségi szerződést, ők már akkor felvették egymással a kapcsolatot és élő közösség született ebből. Ezek a testvér-gyülekezeti találkozók fontosak voltak a bajor és a magyar egyház közti partnerségi szerződés szempontjából, amelyhez azóta az egyházvezetők közötti megbeszélések,  testvér-gyülekezeti napok, és ünnepek is hozzátartoznak.

Aztán itt van a diakónia gyümölcse. Magyarországról elszármazott németek szerveztek először segítő programokat, gyűjtéseket, mutatták meg  ezáltal hogy  összetartozunk, még azelőtt, hogy létrejött volna bármilyen partnerségi szerződés. Ma már intenzív kapcsolat van a két diakóniai szolgálat között.

És láthatóak a diaszpóra egyesületek gyümölcsei is. Az egyesületi tagok kihasználták a magyarországi látogatásokat, hogy Bibliákat, énekeskönyveket hozzanak ajándékba, hogy a gyülekezeteket biztassák: „nem felejtettünk el titeket”.

Viszonyunkra máig jellemző a szilárd elköteleződés. Gyülekezeti tagok, lelkészek ápolták évtizedeken keresztül a partneri kapcsolatokat, élettel töltötték meg, és figyelemmel kísérték. Nem volt mindig egyszerű dolog egymással kontaktusban maradni. Hiszen a '90-es években még nem volt internet, hogy gyorsan lehetett volna egy e-mailt küldeni a másiknak. Néhány esetben egy-két év után csökkent a testvér-gyülekezeti találkozások intenzitása, mert  a lelkészek cserélődtek, az új kihívások fontosabbnak bizonyultak, kevesebb volt a ráfordítható idő is. De mindeközben igen sokat tanultunk egymástól. Hálát adunk Istennek minden eddig megtapasztalt közösségért, és most előre tekintünk. Hogyan fog továbbfejlődni a partnerségi viszonyunk? Öt vagy tíz év múlva vajon hol fogunk állni, mikor már egyesek nem tudnak eljönni a partnerségi ünnepre, és csak a gyermekeiknek fognak mesélni arról, hogyan is kezdődtek a dolgok?

A Jelenések könyve ismeri az első gyülekezeteket ért kihívásokat. Arra inti őket, hogy koncentráljanak az igazán lényegesre: a Jézus Krisztussal való közösségre. János, a látnok tudja, hogy üldözések jönnek a keresztyénekre, de látja, hogy eljön majd az idő, amikor Isten felépíti közöttünk hajlékát. Akkor nem lesz többé szenvedés, sem jajkiáltás, akkor maga Isten fog az övéi között lakni. Végre béke lesz. Micsoda nagyszerű látomás!

Akkor majd nem csupán kis fácskákat fognak ültetni abban a reményben, hogy egyszer majd makkot,  gesztenyét, vagy almát teremnek. Akkor majd a partnerség gyümölcsei is mindig  hozzáférhetőek lesznek. Minden hónapban, így szól az ígéret, erősödik a testvéri kapcsolat a látogatások alkalmával. Minden hónapban gazdagodunk egymás tapasztalatainak kicserélésével, amelyek megint csak a partnerséget erősítik. A budapesti Evangélikus Egyetem havonta  beírhatja majd a protokollba a többlet-nyereségét, hasonlóan a neuendettelsaui Augustana Főiskolához. A Nürnbergi Főiskola éves beszámolójához hozzá kell még tegyen egy kötetet, mert a sokfajta közös  tapasztalat lejegyzéséhez nem lesz elegendő néhány oldal. A Lőhe Iskola új állásokat szervez, hogy koordinálni tudja a havonkénti találkozásokat a magyarországi iskolákkal.

Nem lesz többé olyan téma, amiben ne értenének egyet, vagy vitatott lenne, vagy eltérő álláspontokra helyezkednének a felek. Nem lesz többé olyan kérdés, amiről tárgyalni kellene, amiről ti magyarok, vagy mi bajorok más véleményt mondanánk. Ahogy az ige mondja:

Nem lesz többé éjszaka sem, mert az Úr Isten fénylik fölöttük. Minden dologban egyetértés lesz, és az lesz a legnagyobb, hogy uralkodni fognak örökké.

Magyarország és Bajorország uralkodni fog. Többé nem Bécs és Budapest, hanem Würtzburg, Nürberg, München (mondhatom ebben a sorrendben, mert magam is frankföldi vagyok) és Budapest, Miskolc, Debrecen fognak uralkodni. Egy nagy dinasztia jön létre és örökkön  örökké... De álljunk csak meg itt! Hirtelen megszólalt bennem a vészcsengő! Egy Negyedik Birodalom, vagy Ötödik Birodalom? Ezt soha többé nem akarjuk megélni. Országaink már olyan sokat szenvedtek különböző hatalmasságoktól, akik Isten helyét foglalták el az uralkodásban és kimondhatatlan szenvedéseket hoztak népeinkre. Vannak még ma is olyanok, akik a két világháború következményeitől szenvednek. Ne valamiféle nemzet, valamiféle hatalom uralkodjon felettünk, még akkor sem, ha ezek olyan jól megértik egymást, és olyan jó partnerségi szerződéseket kötöttek – Isten vezessen minket egyedül.

„Erős vár a mi Istenünk!” – olvashatjuk minden evangélikus templom bejárata fölött Magyarországon –, és gyakran így is köszöntenek minket. Első pillantásra itt is: falak, elzárkózás, elkülönülés. A vár tkp. erődítmény, amibe vissza lehet húzódni. De figyeljünk csak jobban! Most nem a másiktól való elzárkózásról van szó: America first, Europe first, Germany first, Hungary first. Éppenséggel nem erről van szó! Mert az erős vár nem egy nemzet, vagy ország, vagy kultúra. Az erős vár maga az Isten. Isten, aki minket egymással összekapcsol. Isten, aki közösséggé formál minket, és legyőzi a határokat. Isten, aki egymáshoz vezet minket és egy világméretű közösség tagjaivá tesz.

Ezért nem dőlhetünk egyszerűen hátra és várhatjuk, hogy az érett gyümölcsök maguktól az ölünkbe hulljanak – tizenkétszer egy évben. Nem örülhetünk, sütkérezhetünk  már most a partnerségünk várható havonkénti gyümölcstermésének fényében. Nem!  Az elmúlt napokban hálásan vettük tudomásul mindazt, ami az elmúlt 25 évben összekapcsolt és most is egyben tart. De a partneri kapcsolat mindig úton levést is jelent. Megyünk tovább, akár mint gyülekezet, iskola, egyház, mint akik sok szépet megéltek egymással, de tudjuk, meg kell őriznünk újra meg újra a józanságunkat. Meg kell vizsgálni és megbeszélni egymással mindazt, ami országainkban történik. Szembesülnünk kell például azzal is, hogy a szegények és a gazdagok közötti szakadék egyre nagyobb lesz, a szociális olló egyre inkább szétnyílik. Meg kell tanulnunk, hogyan tud erre a tényre a diakónia Bajorországban és Magyarországon válaszolni. Együtt és egymástól kell tanulnunk, hogyan reagáljunk arra, hogy  gyülekezeteink létszáma csökken. Hogyan tudjuk véges erőinket koncentrálni úgy, hogy közben senki ne járjon rosszul, és emberek ne maradjanak magukra? Tanakodnunk kell azon is, hogyan lehet a menekülteket befogadni és elosztani  az Európa házban, hogy esélyt kapjanak az integrálódáshoz. A menekültek útjai most már elsősorban nem Magyarországon keresztül vezetnek, de erre is jönnek még. Hogyan tudunk azokon segíteni, akiket annyira terrorizálnak, hogy képesek vállalni a Földközi-tengeren átvezető veszélyes utat is? Mit tegyünk akkor, ha kormányunk vissza akarja küldeni a menekülteket egy olyan országba, ahol tudomásunk szerint testüket és életüket súlyos veszély fenyegeti. Bajorországban néhány gyülekezet befogadott menekülteket, megadva nekik az egyházi menedéket, hogy ne toloncolják vissza őket. Az egyházi felelősöket most a gyülekezetekben az állami ügyészség eljárással fenyegeti. Az indok: segítségadás nyújtása illegális tartózkodáshoz Németországban.

Mit kezdünk azzal a ténnyel, hogy számtalan szakképzett munkaerő és ápoló  Magyarországról külföldre megy? Mi Németországban egyrészt profitálunk abból, hogy a szükséges személyzet házhoz jön, ugyanakkor tudjuk, hogy partner egyházunk nemcsak a saját intézményeiben veszít ezáltal ápoló  és gondozó személyzetet, hanem olyan embereket is, akik jövőjüket többé már nem otthon, hanem nyugaton, Angliában, Németországban vagy Svédországban képzelik el.

A jövőben még inkább keresni kell a beszélgetés lehetőségeit. Még akkor is, ha ennek során nem lesz minden olyan kristálytiszta, mint az a folyam, amely az Isten trónjától ered. Mert hiszen különböző véleményünk van azokról az eseményekről és tapasztalatokról, amikről az előbb szóltam. És természetesen a kormányaink által előírt megoldások is mások. Ezért mindig küzdeni kell azért, hogyan tudunk közösen ezekre a kihívásokra válaszolni. Összetartozunk, a partneri kapcsolatban nem járhatja mindenki a maga útját. Megerősödött kapcsolataink köteleznek minket. Megvan az a bizalmi légkör köztünk, hogy a konzultációk során nehéz témákat is megbeszéljünk. Például a menekültek és a menedéket kérők problémáit. Ezek már hosszú évek óta foglalkoztatnak minket. Vagy akár a szakemberhiány kérdését, amit a konzultáció során tematizáltunk.

Együtt járjuk az utat, még ha időnként különböző a véleményünk is. Beszélgetésben állunk és komolyan vesszük a partnert, megpróbáljuk a helyzetébe beleképzelni magukat. Időnként állást kell foglalnunk Bajorországban, amikor a magyar egyházat vagy a magyar politikát túlzottan általánosítva elítélik. Jó, hogy tudunk egymásról sok mindent, így a vitákban van lehetőség néhány érvet ismertetni.

Partneregyházakként még nem érkeztünk meg a paradicsomba, amiről János a Jelenésekben beszél. De úton vagyunk feléje. Dacára  minden különbözőségnek és az eltérő állásfoglalások ellenére, mégis egyek vagyunk Jézus Krisztus egyházának közösségében.

Ezért nagyon jó, hogy ezekben a partnerségi ünnepi napokban egy kicsit megállunk és elcsendesedünk és tekintetünket a testvérkapcsolatok gazdag gyümölcseire irányítjuk. Így megláthatjuk, hogy ez a partnerség élő és a sokféle találkozás bennünket kölcsönösen meggazdagít.

A testvér-gyülekezeti kapcsolat új gyümölcsöket is terem, mint például az új kapcsolat az eberni és a budapesti gyülekezet között, vagy az iskolai partnerség Budapest és Würzburg között. Így tehát partnerségünk dinamikus és élő marad.

Végül vessünk  még egy utolsó pillantást szakaszunkra a Jelenések könyvéből. Isten trónja előtt a látnok János fákat  vesz észre, amelyek a népek gyógyítására valók. Igen, valóban. A  szakadások és elkülönülések a népek között legyőzhetők. A mi partnerségünk egy ilyen gyógyító növény. Az itt szerzett tapasztalataink nyomán tudjuk, hogy különböző vélemények és eltérő politikai álláspontok nem választhatnak el egymástól. – Akkor sem, ha néha a bajorországi állami vezetés határozatai felett csóváljuk a fejünket, vagy egyáltalán nem értünk egyet a magyar kormány döntéseivel.

Azt is tapasztaljuk, hogy a testvér-gyülekezeti kapcsolatainkban megjelenik egy új generáció. Egy generáció, amely vállalja korunk kihívásait és az egyházat és az államot közösen alakítani kívánja. Ezért külön örülök, hogy olyan sok diák, egyetemista eljött a partnerségi ünnepünkre. Ez magában rejti azt a lehetőséget, hogy a fiatal emberek előre tekintenek, és nem néznek vissza egy olyan korszakra, ami állítólag jobb volt, mint a mai – az az időszak például az Európai Unióba való belépés előtt, vagy az első világháború előtti kor. Partnerségünk hozzájárul ahhoz, hogy a népek sebei gyógyuljanak, mégpedig azzal, hogy tekintetünket arra a személyre irányítja, aki kapcsolatunk középpontjában áll – Jézus Krisztusra. ezzel a látással arathatjuk le partnerségünk gyümölcseit és mehetünk reményteljesen a jövő felé. Ámen