„Nonstop vittük végig a napokat”
Nyíregyháza - Rendhagyó kitüntetésben részesült az Élim Evangélikus Szeretetszolgálat tizenöt munkatársa a Diakónia Napján. A Magyarországi Evangélikus Egyház Diakóniai Bizottságának elismerését kapta a Bacsó Virág, Balázsné István Edit, Belicza Mihályné, Bojáné Henzsel Ildikó, Csohány Andrásné, Deák Edina, Deák Melinda, Fintor Józsefné, Garancsiné Bánóczi Valéria, Hegedűs Andrea, Nagy Mihályné, Soós Ákosné, Szabó Andrásné, Szőllősi Henrietta Kinga, Tarcsi Katalin alkotta munkatársi közösség. Tarcsi Katalinnal, az Élim ápolási koordinátorával a kollektív kitüntetés alkalmából beszélgettünk.
Az Élim munkacsoportja a teljesség igénye nélkül
A tavaszi karantén idején Sipos Ilona intézményvezető indítványára, de önkéntesen vállalták tizenöten, hogy tíz hétre beköltöznek az otthonba. Miért volt erre szükség?
Középsúlyos és súlyos, értelmi fogyatékkal élő ellátottaink (54 fő, akkor 16-69 éves korig) nagy veszélynek vannak kitéve a járvány miatt. Ők belgyógyászati problémákkal, sok más betegséggel is küzdenek, tehát a legveszélyeztetettebb csoporthoz tartoznak. A beköltözéssel (hét fő két hétig lakott bent, majd jött a váltás) megakadályoztuk a vírus bekerülését az Élim falai közé. A csapat hamar összeállt. A beköltözéskor nem is tudtuk, mit vállalunk. De otthon hagytunk családot, gyerekeket, idős szülőket, és nonstop az ellátottainkkal voltunk. Kétheti váltásban dolgoztunk a járvány lecsillapodásáig, ami akkor tíz hét volt. Balázsné István Edit kolléganőnk azonban egy napot sem töltött otthon. Különböző korosztályból kerültünk ki, de még ez sem okozott gondot. Súrlódásmentes, egymást segítve tudtunk összedolgozni.
Hogyan változott meg a beosztásuk?
Normál esetben 12-24 órás váltásban vagyunk. Ez teljesen felborult, a heti hét fő mind dolgozott nappal, és egy fő éjszaka, aki azután kapott – bent – pihenőidőt. De délutánra már ő is visszaállt, rá hárult ugyanis a fertőtlenítés. Hiszen mindent – takarítás, étkeztetés, ellátás – mi magunk végeztünk. Összemosódtak a napok, az órák. Igyekeztünk egymást segíteni: akinek épp pihenője volt, nem tudta elnézni, hogy hárman dolgoznak, így folyamatosan vittünk végig 14 napot.
Egymáshoz és a munkához való viszonyukon mit változtatott ez a tíz hét?
Sokat! Először is még jobban megismertük a lakóinkat, az érzelmi, kiszolgáltatottsági oldalukról. Másrészt mi is egymást. Vannak kisgyermekes kolléganőim, akik az online oktatásban hagyták otthon a gyerekeket, igyekeztük segíteni egymást. Még jobban összekovácsolta a közösséget ez a vészhelyzet. Jobban tudjuk egymást értékelni. A lakók is „nyertek”, sokkal több időt tudtunk velük tölteni, több foglalkozást tartottunk nekik, előtérbe kerültek dolgok, amikre máskor nem jut idő. Egy kis körömlakkozás, hajtupírozás – hiszen 54 nőről van szó, s nekik is van erre igényük. Esti áhítatokon, közös imádságban erősítettük egymást, együtt hordoztuk a terheket. A középső gyermekem sajnos elkapta a koronavírust, s nagyon jóleső érzés volt, hogy esténként az ő gyógyulásáért is együtt imádkoztunk. Nagyon büszke vagyok a munkatársaimra, hogy ezt végig tudtuk csinálni, megmaradt a lelki erő, a tisztességes munka. A legmesszebb menőkig hálás vagyok minden kolléganőmnek.
Ugye, a családok is jó egészségben maradtak e megpróbáltatás alatt?
Igen, és hála Istennek, a gyermekem is meggyógyult. Megkaptuk a maximális támogatást a családjainktól: nagyon sok férj kiposztolta a közösségi oldalán, hogy mennyire büszke a feleségére. Itt, Nyíregyházán mi voltunk az egyetlenek, akik ezt vállalták; más intézményben ilyen beköltözésre nem került sor. Nagyon sok erőt adott nekünk bent, hogy a családjaink ilyen büszkék ránk. Azt mondhatom, még szorosabbá fűzte ez a helyzet az egyes családok kapcsolatát is. A kint lévő kollégák pedig hozták a gyümölcsöt, házi süteményt nekünk.
Sajnos itt a második hullám – mikor költöznek be újra?
Remélem, soha – de természetesen, ha szükség lesz rá, mindannyian ugyanígy vállalni fogjuk.
Miután ez a nagyon intenzív együttlét véget ért, tapasztalnak-e valamilyen hiányérzetet a lakókban?
Mindig az adott szituációt fogadják el úgy, ahogy van, hiszen súlyos fogyatékossággal élnek. Eleinte féltem, hogy problémát fog okozni, hogy két héten át ugyanazokat az arcokat fogják látni: unalmassá válhat. A mi részünkről pedig attól tartottam, hogy nagyon ki fogunk merülni. Hálás vagyok azért, hogy nem így lett, hanem nagyon jól jöttünk ki belőle. Mintha átérezték volna ők is ennek az egyébként számukra nem ismert helyzetnek a súlyát. Nyugodtabbak maradtak a szokásos átlagnál. De a mostaninak is ugyanúgy örülni tudnak. A tíz hét mérlege, hogy köztünk sokkal szorosabbá vált a kapcsolat a kolléganőkkel. A lakóink pedig szépen átvészelték a bezártsággal, a látogatási tilalommal együtt járó nehézségeket. Sokat tanultunk a helyzetből, de alapjaiban véve legközelebb sem csinálnánk másként.