– Milyen igények hívták életre a diakóniai továbbképzéseket?
Csepregi Zoltán: Több tényező is áll a háttérben. Egyrészt hirtelen megnőtt a diakóniai intézményrendszerünk, mintegy másfél ezer munkatársat foglalkoztat az evangélikus diakónia, egy részüknek nincs meg az államilag megkövetelt szakképzettsége, illetve gondoskodnunk kell a továbbképzésükről is. Másrészt az idén tavasszal a kormánnyal megkötött megállapodás pontosan kijelöli az egyetemünk helyét a hitéleti és diakóniai képzések tekintetében. A harmadik tényező egy pályázat az emberierőforrás-fejlesztési operatív program [EFOP] keretében, amely még 2017ben indult, és most zárul le. Ennek tárgya az volt, hogy új, Magyarországon még nem létező képzéseket kell indítani. E három találkozott tehát össze; így az egyházvezetés és a diakóniai illetékesek egyetértésével, együttműködésével hoztuk létre ezt az új szervezeti egységet, a Diakóniai Képzési Központot. Fontos még, hogy az állam erre finanszírozást ígért.
– Ön tizenhárom évnyi csömöri parókus lelkészi szolgálatból érkezik, de legalább ugyanennyi év előzménye van az új tisztségének.
Johann Gyula: Valóban, új időszámítás indul most számomra, de ezzel együtt kicsit a régi utakat is járom. Ide „hazajövök”, hiszen akkor sem szakadt meg a kapcsolatom a teológiával, miután végeztem; itt dolgoztam. A felnőttoktatás is az életem része maradt csömöri lelkészségem időszaka alatt is, külsős oktatóként vettem részt felnőttoktatási kurzusokban. Ami a diakóniát illeti, a kistarcsai evangélikus szeretetotthonban is végeztem lelkészi szolgálatot. Az új képzési központ megalapítása mögött az a felismerés is meghúzódik, hogy egyházunk kibővült intézményrendszere – amit rektor úr is említett az imént – hatalmas kihívást jelent a képzési oldal számára. Felnőttképzésben például régen kevésbé gondolkodtunk. Ugyanakkor balgaság lenne nem észrevenni az egyetem rendkívüli adottságait, az oktatók elhivatottságát, szakmaiságát. Célként tűztük ki, hogy ide integráljuk, ne máshonnan vásároljuk meg az akkreditált képzéseket. Alakítsuk ki az egyetemen azt, amire szükségünk van.
– Segítsenek megfejteni: mit jelent a szupervizor és diakóniai mentor, milyen tudás birtokosa lesz az, aki ebben a képzésben szerez bizonyítványt?
J. Gy.: Megszoktuk, hogy szakosodunk, specializálódunk. Új típusú tevékenység a szupervizoré is, a mentoré is, mi mégis többet szeretnénk adni, mint az e két területen elsajátítható anyagot. Egyházunk adottságaiból és igényeiből indultunk ki. Történelmi egyházként aprók vagyunk, mégis nagy intézményhálózattal bírunk. Meglévő szakembereinkre ez nagy terhet ró. Az egyház iránt elkötelezett munkatársainkat szeretnénk alkalmassá tenni arra, hogy egy másik intézményünkben külsős szakemberként, rálátva az ottani kérdésekre, dilemmákra, segítséget tudjanak adni. És ugyanezek a szakemberek „otthon”, a saját intézményükben a szakmai ismereteikkel legyenek jelen mint mentorok, olyan emberek, akik képesek a közösséget szervezni és egyben tartani. E két területnek a ránk szabott lehetőségeit kívánjuk kihasználni.
– A mentor fogalma ma már elég közismert, akár hívószó is lehet – s ha így alakul, nyitottak lesznek más egyházból vagy akár egyházon kívül érkezők előtt is? Mind az önök, mind a képzés mögé felsorakozó szakértői gárda ökumenikus elkötelezettségét ismerve a válasz borítékolható...
J. Gy.: Meggyőződésünk, hogy ez a képzés nem csak az evangélikus egyház számára fontos. Az elsajátítandó ismeretanyagnak része egy jelentős teológiai modul is, amely a teljes anyagnak körülbelül a huszonöt-harminc százalékát adja. Ez is újdonság az oktatási palettán. Szeretnénk tehát megszólítani a testvéregyházakat, a pedagógusokat, a lelkészeket, továbbá az olyan spirituális érdeklődésű, segítő hivatásban tevékenykedő embereket, akik számára ez vonzó. Örömmel és izgatottan várjuk a találkozásokat.
Cs. Z.: Egyetértek lelkész úrral, nyitva lesz a kapunk az érkezők előtt. A mostani tizennyolc jelentkező, akikkel az első, úgynevezett próbaév elindul, több mint biztató jelzés: mutatja, hogy van igény a képzésre.
– A teológiai modul miből áll össze? Mely tanszékek vesznek majd részt az oktatásában?
Cs. Z.: Az alap, hogy nagyon erős biblikum lesz, de minden teológiai diszciplína hozzáteszi a saját részét, hogy a segítő hivatásban dolgozókat felvértezze tudással. Minden tanszékünk részese volt a tananyag kidolgozásának. Felmerülhet a kérdés: vajon kell-e teológia, létezik-e szupervízió, mentorálás teológia nélkül? Ezt alaposan megvitattuk az előkészítés hónapjaiban. A válasz: természetesen nem létezik. Ez a mi külön hozzáadott értékünk, így tudunk olyat létrehozni, ami az országban valószínűleg még nem volt.
– Kérem, említsenek konkrét tantárgyakat vagy irányokat is.
J. Gy.: Azok a bibliai alapvetések, amelyek a diakóniát közvetlenül érintik, előkerülnek. Az újszövetségi kontaktok, a jézusi példázatok – minden, ami a másik ember értékéről, segítéséről szól – a tananyag része. A rendszeres teológiából azok az alapvető etikai dilemmák, amelyek a segítő foglalkozásúak számára fontosak, előjönnek. Nem elképzelt anyagként, hanem használható, gyakorlati módon. Az egyházzenei tanszékünk is hozzátette a magáét: ismerjük a zeneterápia áldásos hatásait. Vegyünk például egy szeretetotthont: a zene eszközével közösséget építeni és fenntartani nagyszerű lehetőség. Releváns kapcsolódást ígérünk minden teológiai diszciplína részéről, használható tudás átadását tűztük ki célul.
Cs. Z.: A képzésben a legnagyobb óraszámot az önismeret adja. Az tud máson segíteni, aki magával tisztában van. És az önismeret nemcsak pszichológiai kategória, teológiai fogalom is. A bibliai alapoktól kezdve az egész kereszténységen végigvihető. Van egy nagyon lutheri színe is: a keresztény teológia történetében fordulatot jelentett, amikor Luther radikalizálta a magunkkal való őszinte szembenézést: hogyan tudunk Isten színe előtt megállni. Ez is az önismeret aspektusa, amibe bele tudjuk építeni a saját teológiai hagyományunkat. A képzés praktikus eleme a terepgyakorlat. Közel harminc evangélikus intézménnyel van szerződésünk. Hallgatóink számára olyan gyakorlati terepet kínálunk, amely szorosan be van ágyazva gyülekezeteink életébe.
J. Gy.: Bár a képzésben és a központ nevében egyaránt a diakónia szó szerepel, érezzük, s bízunk benne, hogy mások számára is vonzó lehet, amit nyújtunk. Gondoljunk az egyház által fenntartott iskolák pedagógusaira. „Mitől evangélikus egy iskola?” – tesszük fel a kérdést évtizedek óta. Ez a képzés ad egy válaszlehetőséget erre is. Lelkület, lelkiség, erő kell az előttünk álló sok kihívás teljesítéséhez.
– Augusztus közepén beszélgetünk, azt megjósolni azonban, hogy elindul-e a tanév a szokásos módon, még most sem lehet. Ráadásul éppen a diakóniai ágazat munkatársait érte-éri az egyik legnagyobb megterhelés. Ez pedig nehezített terep az önök számára is.
Cs. Z.: Sok tanfolyamunk nem valósulhatott meg ebben az évben. A diakóniában dolgozókat sem munka-, sem pihenőidejük terhére nem lehetett volna továbbképzésekkel tovább terhelni. Nagy szó, hogy mégis van tizennyolc jelentkezőnk! A másik: biztos, hogy szupervíziót, mentorálást nem lehet távoktatással, videókonferenciákon tanítani… A terepgyakorlat is kérdőjelessé válik, ha a pandémia miatt lezárják az idősotthonokat. De minden aggodalmat félretéve, az „ahogy lehet” jegyében szeptember 1-jén elindulunk. A tapasztalatszerzésre mind oktatói, mind hallgatói oldalról egyaránt szükség van, hiszen az a célunk, reményünk és vágyunk, hogy később még nagyobbra nyitjuk a kaput az iskolarendszer irányában is. A perspektívát és a képzés „felvevőpiacát” együttesen tágítani szeretnénk a jövőben.
J. Gy.: Egyetértek, szerintem sem lehet szupervizorokat online képezni. Szükség van a másik emberre – ez a lényege az egésznek! Látni kell a szemét, a reakcióit. Arra megtanít minket ez az időszak, hogy nem az az első és legfontosabb szempont, milyen közeg vesz körül minket, hanem az, hogy miként tudunk a körülményekhez kapcsolódni. Nem akarok zsákbamacskát árulni: reménységünk van arra, hogy ez a küldetésünk. A lelkiségünk egyik szegmense, hogy ezt tovább kell adni. Ki vagyok én Isten előtt állva? – erről van szó. Gondoljunk a jézusi példázatokra. Annyira magától értetődők ezek a szakmai paradigmák! Természetesek, ugyanakkor annyira megdöbbentők ma is, mint Jézus idejében lehettek.
– Milyen igéhez kötnék az induló képzést?
Cs. Z.: Hivatalosan még nincs igei mottónk; az „én élek, és ti is élni fogtok” [Jn 14,19] jézusi biztatása lehetne. Egyetemünk friss szlogenje is ráillik: „Szabadság és elköteleződés”.
J. Gy.: Szabadon elköteleződött embereink segítő munkája az Isten előtti önismeretből táplálkozik. Ezt szeretnénk átadni a képzéssel az oltártól az oltárig, ahogy a diakóniában mondani szoktuk. Legyen szemünk előtt a jézusi elegancia: a hetvenkét tanítvány visszatér Jézushoz, és lelkendeznek, hogy milyen csodákat éltek át, még az ördögök is engedelmeskedtek nekik. Jézus azonban ezt hallva csak szelíden annyit mond: „…inkább annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben.” [Lk 10,20] Ez a lényeg: oda vagyunk kötve.
– Jó szelet kívánunk a vitorlabontáshoz!
Cs. Z.: A Zsidókhoz írt levélben, ahol a magyar fordításban ezt olvassuk: „…mi nem a meghátrálás emberei vagyunk” [Zsid 10,39], az eredeti szövegben az áll: nem kurtítjuk meg a vitorlákat. Nos, mi sem. S hisszük: a szél, ami a vitorlát hajtja, a Szentlélek szele, amely életben tart minket.
A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 33–34. számában jelent meg 2020. augusztus 30-án.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu(link sends e-mail) címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.(külső hivatkozás)