„Segítsenek rajtam!” – Az Oltalom Szeretetszolgálatnál bőven vannak a gyógyulásra szorulók

„Az egyik nap ültem a szobámban, majd elkészültem, felöltöztem, felszálltam a buszra és kimentem a Sóstói úti kórházba és mondtam: segítsenek rajtam!” – Ez éppen huszonkét hete történt Andreával, aki az Oltalom Szeretetszolgálat Rákóczi úti, hajléktalanok átmeneti otthonában él.

Sándor korábbi baráti-családi körében lett nagyivó. A társaságban vizes pohárból itták a tömény szeszt. Az eleinte húzódozó Sándort figyelmeztették: „Itt nem toljuk el a poharat, nincs sértés, meg kell inni!” „Néhány hét múlva már kettesével ittam ki a poharakat” – emlékezik vissza.

A gyógyító programhoz nagyjából húsz-huszonöt szenvedélybeteg kapcsolódik.

„Ők azok, akik tényleg változtatni szeretnének az életükön vagy már részben sikerült is nekik, csak kell még a támasz” – mondja Pappné Glovács Erika részlegvezető.

A tréningen részt vevők többsége ismeri és elfogadja a kurzust vezető Sztehney Iván doktort. Általában vele találkoznak a kórházban is.

A doktornak azokat az embereket kell meggyőznie, hogy érdemes letenni a poharat, abbahagyni a cigarettát, illetve elkerülni a kábítószert, vagy elhagyni a gyógyszerfüggőséget, akik a társadalmi lét peremére kerültek. Talán nem is érdemes firtatni, hogy saját hibájukból, vagy sem történt-e a dolog. A kérdés csak az, hogy lehet ezeknek az embereknek valamilyen pozitív jövőképet is felkínálni, ösztönzésképpen?

„Kétségtelen, hogy ez, amit itt adunk, kínálunk csak egy lépés a társadalmi »visszarétegződés« sokszor kíméletlen útján” – magyarázza dr. Sztehney Iván. – Ám lehet, hogy éppen ez az első lépés. Minden út az első lépéssel kezdődik. Persze hogy a közvetlen környezet társadalmi-gazdasági helyzete nagyban befolyásolja mindnyájunk életét. Egy hajléktalan, nincstelen, munkanélküli szenvedélybeteg életét pláne. De tagadhatatlanul van feladata az egyénnek is. Én azon dolgozom itt, hogy megmutassam nekik: az életnek van másik oldala is és más lehetőségek is vannak. Sokszor éppen a betegtől függ, hogy milyen viszonyt alakít ki a környezetével, a társadalommal. Az embernek, a betegnek kell eldöntenie, hogy ő mit akar. Ha alkalmasnak tartja magát a változtatásra, akkor itt megkapja a segítséget.”

A doktor elmondja azt is, hogy a kutatások szerint a gyógyulásban az egyén súlya hatvan százalék. De szerinte ettől kicsit több múlik a páciensen.

„Az alkoholfüggés menekülés. Menekülés a mindennapok elől – mondja. – Amíg bódult állapotban van az ember, addig nem gondolkodik azon, hogy milyen szörnyű helyzetben van. Nem gondolkodik azon, hogy mi lesz holnap. Nem gondolkodik azon, hogy mi lesz éppen estefelé, hogy hol fog aludni, mit fog enni. Az alkohol menekülő út. Menekülés mindenki és minden elől. Menekülés saját maga elől is, de persze a problémákat ez nem oldja meg. Az alkoholbeteg, a hajléktalan, a nincstelen már abban az állapotban van, hogy egyáltalán nem keres magának kitörési lehetőséget, már nem próbál meg változtatni. Legalábbis addig, amíg rá nem ébred, hogy betegségről van szó, amiből ki lehet gyógyulni. Illetve jobb egészségi és fizikai állapotban esetleg munkát is lehet keresni és akár találni is. Mert mondjuk meg őszintén: melyik munkáltató áll szóba egy félrészeg, lepusztult emberrel? Na, idáig kell eljuttatni ezeket az embereket és azután beszélhetünk a következő lépésről” – magyarázza a doktor.

Andrea csaknem fél éve absztinens. Félretette a poharat és tudatmódosítókat sem szed. A negyven körüli nő jelen állapotában simán elvegyülhetne a hasonló korú, biztos anyagi hatterű és rendes családban élő kortársai között. Pedig Andrea hullámvasutazott rendesen. Alkohol és gyógyszerfüggőség és még a dohányzás. A gödörbe igazán akkor zuhant bele, amikor elvesztette a férjét, a házát, a biztos hátterét. Majd a gyerekei is elhagyták. Jelenleg az Oltalom Szeretetszolgálat hajléktalan szállóján lakik.

„Mindent, de leginkább bort ittam. Dohányoztam is és gyógyszereket is szedtem” – sorolja a nő, hogy mekkora küzdelmet kell vívnia saját magával, hogy talpon maradjon. Bort könnyű szerezni, de a tudatmódosító gyógyszer beszerzése sem okoz gondot, ha egyszer valaki rászokott.

„Átmegyek itt a piacra és megveszem. Mindent lehet kapni. Aki rászokott, tudja a forrásokat” – meséli. Arra a kérdésre, hogy miből finanszírozta a szenvedély, a feledés, vagy a menekülés hordozóit, Andrea csak annyit mond: „Az utolsó filléremet is ráköltöttem.”

„Csaknem fél éve valami történt. Lett egy világos pillanatom. Talán átgondoltam, hogyan kerültem ebbe a helyzetbe; mindent, de tényleg mindent elveszítettem, lepusztultam és szörnyen éreztem magamat. Gondolja csak el! Hajléktalan szállón élni, átesni a mából a holnapba, s nem tudni, hogy mit hoznak a következő napok. Nem emlékezni, mit hagytam magam mögött tegnap vagy tegnapelőtt. Az egyik nap ültem a szobámban, majd elkészültem, felöltöztem. Felültem a 8-as buszra és kimentem a Sóstói úti kórházba. Mondtam, hogy segítsenek rajtam!” – emlékezik vissza.

Andrea azóta alaposan megváltozott. A többiek szerint is szebb lett, nyugodt és kiegyensúlyozott. Van már munkája ismét és tervei, hogy kimegy a szállóról. Budapestre, a testvéréhez költözik. Már ismét jó a viszony a gyerekeivel is. Arra a kérdésre, hogy ki segít ebben a küzdelemben ezt mondja: „Senki nem segít. Mindent én magam egyedül értem el. Kontrollra sem járok vissza. A cigi még megmaradt, de kifejezetten zavar, ha isznak körülöttem. Takarítónőként dolgozom. Két hónapot adok magamnak, hogy kiköltözzek, főleg azért is, mert a bátyám segíteni fog. És tudja, nagyon jó érzés, hogy a gyerekeimmel jó a kapcsolat. Már csak ezért sem nyúlnék ismét a pohárhoz.”

Sándor, aki korábban vizespohárszámra itta a pálinkát, szintén mindent és mindenkit elveszített. Családot, munkát, lakhatást. „Visszakerültem a hajléktalanságba, ráadásul az egészségem is alaposan megsínylette – vallja. – Már egy hónapja egyáltalán nem iszom. Én még az ünnepek alatt sem ittam” – mondja kemény, konok elszántságot tükröző tekintettel. A férfi szintén dolgozik, de hogy merre vezet az út, mit hoz a jövő, az nagyban függ attól, ki áll nyerésre a „belső emberrel” való küzdelemben.