Akik piros orral praktizálnak
Egy „doktornővel”: Zsuzskával, azaz Lehőcz Zsuzsával és két „doktor úrral”, Endrével és Danival, vagyis Szabó Róbert Endrével és Takács Dániellel még a nyáron beszélgettem a Szélrózsa országos evangélikus ifjúsági találkozón, a Dr. Bohóc Mosolyszolgálat egyórás műsora után.
– Hogyan kezdődött a doktorkodás?
Lehőcz Zsuzsa: A mosolyszolgálat ötlete Vass Szilárdtól származik. Ő évtizedekig működött bohócdoktorként a Piros Orr zászlaja alatt. Amikor Szombathelyre költözött, úgy gondolta, a helyi gyerekeknek is fontos lenne, hogy tudjanak mosolyogni. Az evangélikus szeretetszolgálattal karöltve kezdett el dolgozni több mint két évvel ezelőtt. 2016 februárjában Sziszi még egyedül járta a szombathelyi gyerekosztály kórtermeit. Mi pedig, lelkes bohócdoktorjelöltek, néztük, hogy miként is kell ezt csinálni. Folyamatosan tanultunk, ugyanis több szakavatott társával elkezdett oktatni is.
– Miként állt össze a csapat?
Szabó Róbert Endre: Sziszi keresett meg minket; régről ismerjük egymást, játszottunk is együtt. Megkérdezte, volna-e kedvünk hozzá. Nyolc-tíz jelentkezővel elindult egy „kurzus”, s ebből alakult ki egy négyfős csapat. A bázis, ahol rendszeresen előfordulunk, a szombathelyi és a soproni kórház, valamint két idősek otthona Szombathelyen, de különböző rendezvényeken is megjelenünk.
– Ketten bábszínészek, Szabó Róbert Endre a szombathelyi Weöres Sándor Színház színművésze, de én az imént képzett zenészeket láttam-hallottam zenélniénekelni a nézők örömére. Szóval remek „eszközt” választottak a feladathoz! Pontosan hány hangszeren játszanak?
Takács Dániel: A bohócok minden hangszeren játszanak, amely a kórtermekben a kezükbe kerül.
Sz. R. E.: Sőt azon is, ami nem hangszer.
L. Zs.: Általában „mindenen is” játszunk.
T. D.: Apropó, kórtermekről jut eszembe: örömmel tapasztaljuk, hogy egyre több a kolléga, aki korábban más műfajban végzett – orvosi egyetemeken –, és most velünk együtt praktizál a kórházakban. Kezdik átvenni a módszereinket, és egyre több piros orros valódi doktort látok, akik nemcsak úgy vizitelnek, mint mi, hanem a saját módszereiket is alkalmazzák. Mondhatjuk úgy, hogy hagyományos orvoslással foglalkoznak.
L. Zs.: Fantasztikus érzés volt, ahogy a bohócdoktorokat fogadták a kórházakban. Nyitottsággal, kedvességgel, a nővérek, az orvosok, még a főorvos úr is a zsebében hordja a piros orrot, és használja a munkájában.
Sz. R. E.: Betörünk az orvostudományba…
– Beteg gyerekekkel találkoznak, ami embert próbáló helyzet, ez mégsem látszhat egyikükön sem. A bohócdoktorok a vidámságot viszik házhoz. Hogyan változott meg az életük, amióta doktorok?
Sz. R. E.: Én nem kórházban vizitelek, hanem idősek otthonába járok. Ott ugyanaz a társaság fogad hétről hétre. Nekem más a feladatom, mint társaimnak a kórházban, ahol súlyos betegek vannak. Nekem – úgy érzem – sokkal könnyebb dolgom van. Igaz, itt is adódnak nehéz helyzetek, például amikor egy-egy régi, kedves lakó eltávozik… De a találkozás az idősekkel mindig energiát ad. Alig várom, hogy mehessek, ahogy ők is várnak minket. Hihetetlen az a nyitottság és az a szeretet, amivel fogadják a látogatásainkat.
L. Zs.: Mindkét esetre a bohóc figurája a kulcs. Amikor bemegyünk a kórházba, nem mi magunk megyünk be – Robi, Dani, Zsuzsi –, hanem egy bohóc lép be. Ez amellett, hogy lehetőséget ad a szórakoztatásra, meg is véd minket minden olyan lelki traumától, amellyel a munkánk járhat. A „bohócot” mint figurát sokféleképpen megfogalmazták már. Ő az, aki bármit megtehet. Azzal, hogy a piros orr rád kerül, egy másik személyiséggé válsz. Akire nem lehet megharagudni: ő naiv, nem tud semmiről semmit, ezért bármiről feltételezhet bármit, és mindent felfedezhet úgy, mintha először látná, és ettől lehet segítség a gyerekeknek. A kórházban ápoltak nagyon kiszolgáltatottak. És akkor jön egy figura, aki még náluk is kevesebbet tud, aki minden csapdába belesétál, amit a kollégája vagy ő maga vagy a környezete teremt, és ettől igazi, gyógyító humorforrás a gyerekek számára. De a szülők számára is. Ha egy-egy pillanatra ki tudjuk őket zökkenteni abból a kétségbeesésből, amelyben vannak, az főnyeremény. Azzal, hogy nem „mi” megyünk be, túl tudunk lendülni a nagyon beteg gyerekekkel való találkozásokon.
T. D.: Biztatásul a leendő bohócdoktoroknak: a nevetés gyógyít! Ez igaz arra is, akit megnevettetnek, és arra is, aki nevettet.
– Az, hogy az evangélikus szeretetszolgálat áll a bohócdoktorok mögött, személyesen mit jelent az önök számára? Ad lelki muníciót, hogy nem „csak” egy szervezet, hanem imádkozó háttér, azaz lélekben több gyülekezet is hordozza a szolgálatukat?
T. D.: Engem ez nagyon jóleső érzéssel tölt el!
L. Zs.: Szeretném hangsúlyozni: a Szombathelyi Evangélikus Szeretetszolgálatért Alapítvány a legfontosabb pillanatban állt a kezdeményezés – Vass Szilárd és a mosolyszolgálat – mellé. Az elején, amikor mindent ki kellett találni, el kellett indítani. Most, több mint két év elteltével már rengeteg támogatónk van, de a segítő kéz, amelyet ők a legelején nyújtottak, feledhetetlen. Ezért különösen is hálásak vagyunk nekik.
– Hogy néz ki a dr. Bohócok vizitelési rendje?
L. Zs.: Minden hétfőn vizitelünk a szombathelyi kórházban, minden kedden a soproniban, és kéthetente van egy-egy vizit a két idősek otthonában.
– A család, a barátok, ismerősök mit szóltak, amikor megtudták, hogy heti rendszerességgel piros szivacsorral mennek gyógyítani?
T. D.: Támogattak, és rögtön érezték, hogy ez egy különleges dolog. Néha előfordul – hiszen egy kis közösség ez a két város –, hogy ismerőssel találkozunk. Az nehéz, de ugyanakkor jó, hogy van egy eszközünk, amivel segíteni tudunk gyerekeknek, felnőtteknek.
Sz. R. E.: Azt értékelik, hogy vállaltuk ezt a segítő szolgálatot, talán büszkék is rá, de mindig az az első kérdésük: „Jó, jó, de hogy lehet ezt kibírni?” És akkor elmeséljük, amit Zsuzsi mondott az imént – a bohóc varázslatos ruhájába bújva nekünk talán könnyebb. És jó ez így, hiszen segíteni, felvidítani, reményt vinni vagyunk hivatottak.
– A Szélrózsa idei mottója a „Mégis!” volt. Mi a dr. Bohócok „mégise”?
Sz. R. E.: Három éve foglalkozom értelmi fogyatékosokkal. Amikor megkérdezték tőlem – bár még szinte nem is találkoztam velük –, gondolkodás nélkül mondtam: igen, szeretném csinálni, vállalom. Ez és a mosolyszolgálat nyilván összefügg…
L. Zs.: Akkor lehet ezt a munkát a legjobban csinálni, amikor az ember azzal a naivitással és nyitottsággal tud valahova belépni bohócként, amivel mi, felnőttek talán már nem rendelkezünk. Amikor sikerül ezt az állapotot elérni vagy legalábbis megközelíteni, akkor kialakul egy ilyen „mégisélmény”.
T. D.: A Szentírásban háromszázhatvanötször szerepel, hogy „ne féljetek”. Gyakran gondoljuk azt, hogy nincs remény, ez a „Mégis!” mottó bennem megerősíti azt a tudatot, hogy de hát – mégis van… – Mit kívánhatok végül a doktornőnek és a doktor uraknak?
L. Zs., Sz. R. E., T. D.: Szép mosolyt!
– Akkor: szép mosolyt!
A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 45–46. számában jelent meg 2018. november 18-án.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.