Evangélikusok a szabadságharcban
Forrás: mno.hu Szöveg: Korányi András
A Magyar Nemzet március 14-i (2006 a szerk.), ünnepi számában Lőcsei Gabriella értékes írását olvashattuk az 1848–49-es forradalomban és szabadságharcban részt vevő tábori papok és lelkészek hazafias szolgálatáról, (...) az evangélikusok kimaradtak az összeállításból, a következőkben igyekszem kiegészíteni az ünnepi névsort. Mindez lehetőséget ad arra is, hogy tágabb ölelésben is szóljunk a magyarországi evangélikusság szabadság iránti elkötelezettségéről.
Kossuth Lajos toborzóbeszéde Cegléden 1848. szeptember 24-én.
A számos szervezési nehézséggel küszködő protestáns tábori lelkészi szolgálat és a nemzetőrség történetét érdemes egyaránt szem előtt tartanunk, amikor evangélikus lelkészeink hadi szerepvállalását kutatjuk. E lelkipásztorok sorából emelkedik ki Wimmer Gottlieb Ágost. 1793-ban született Bécsben, hányatott sorsú, szegény árvagyerekként szerzett széles körű tudásával először tanári állást vállalt, majd 1818-tól lelkészi szolgálatot végzett. Nevéhez fűződik a felsőlövői evangélikus elemi iskola megszervezése és háromosztályos mintaiskolává fejlesztése 1845 után. A szabadságharc idején Kossuth Lajos személyes megbízásával látott hozzá a nemzetőrség megszervezéséhez Vas megyében. Amikor Jellasics seregei részben Bécs felé, részben vissza, Horvátország felé futottak, fontos szerepet játszottak a terület biztonságának megőrzésében. Tevékenysége miatt 1849 végén menekülni kényszerült: Angliában, Amerikában és Németországban végzett lelkészi szolgálatot. Tudunk továbbá az eperjesi tanár-lelkészről, Klein Károlyról, aki a szepesi vadászgerilla-csapat tábori lelkésze volt. 1852-ben állították hadbíróság elé Kassán, ahol négyévnyi várfogságra ítélték. Ebben a sorban áll Rázga Pál pozsonyi lelkész, aki szlovák származása és német anyanyelve mellett is a magyar szabadságért áldozta életét. 1846 óta szolgált az országgyűlési székhely evangélikus gyülekezetében. 1848-ban megalapította a Pozsonyi Nemzeti Egyesületet, amikor pedig Kossuth elmondta híres beszédét a Zöldfa vendéglő balkonjáról, Rázga fordította azt németre. A szabadságharcos csapatokat meglátogatta köpcsényi táborukban, de részt vett a magyar haderő 1848. október 30-i vesztes ütközetében is Schwechatnál. Pozsony császári megszállása után 1848 decemberében Wrbna tábornok elfogatta, Haynau tábornok pedig törvényszék elé állította. 1849. június 16-án kötél általi halálra ítélték, amit a városhoz közeli Szamárhegyen hajtottak végre két nappal később. Az őt vigasztaló lelkésztársa így emlékezett vissza utolsó imádságára: „Itt állok előtted, Mindenható, a hajnalpír fényében, és végigtekintek életemen… Megáldok mindent, amit szememmel látok magam körül. Áldom Pozsony lakóit, áldom ártatlan, szegény gyermekeimet, áldom kedves feleségemet… Áldom azokat is, akik engem elítéltek… Áldom az én drága hazámat, kívánva, hogy nemsokára szabad legyen és boldoggá… Uram, Istenem, a te kezedbe ajánlom lelkemet.”
Az 1848–49-es események történetének leírásában újra és újra megjelennek a három – magyar, német és szlovák – nemzetiségű egyház magyar nemzeti ügy mellett elkötelezett tagjai. Maga a névsor is impozáns: Kossuth Lajos, Irányi Dániel, Görgey Artúr, Pulszky Ferenc, Petőfi Sándor, Dessewffy Arisztid, Leiningen-Westerburg Károly, Jeszenák János. Olyan felekezeti-történeti vonalban álltak, amelyben a család és a legtöbbször egyházi iskolák jellemformáló hatása félreismerhetetlen. Kiegészíthetjük ezt azzal, hogy az evangélikus egyház mind a négy püspöke kivette részét a mozgósításból. Haubner Mátét, a dunántúli egyházkerület főpásztorát – legfőképp egyik pásztorlevele miatt – Kufstein várába zárták, ahonnan másfél év elteltével szabadult. Száműzetése után csak 1860-ban térhetett vissza hivatalába. A pozsonyi püspököt, Stromszky Sámuelt szintén elmozdították hivatalából, amelyet csak tíz év elteltével, halála előtt vehetett vissza. Szeberényi János bányakerületi püspök szlovák híveit szólította fel a magyar szabadságküzdelem támogatására: ezért először halálra ítélték, majd várfogságba vetették. Pákh Mihályt 1848-ban választották a tiszai egyházkerület élére, 1850-ben Haynau parancsára megfosztották hivatalától, 1852-ben Kassán halálra ítélték, majd ezt várfogságra enyhítették. 1854-ben állhatott újra lelkészi szolgálatba.
A Magyarország boldogulásáért való törődés egészen a XVI. századi reformációig visszavezethető evangélikus hagyomány volt. A török és osztrák által legázolt országban a protestáns prédikátorok és főurak hagyományosan a magyar kultúra és a magyar szabadság legelkötelezettebb hívei voltak. (Gondoljunk Balassi Bálint, Sztárai Mihály, Huszár Gál, Bornemisza Péter munkásságára!) Az 1670-es évek végétől a felvidéki és erdélyi felszabadító harcokat az a Thököly Imre fejedelem vezette, aki az eperjesi evangélikus kollégium falai között szívta magába nemcsak ismereteit, hanem az ország iránti buzgalmát is. Jó száz esztendővel később, a Martinovics-féle összeesküvés résztvevői között találjuk Hajnóczy József lelkész-jogtudóst, aki a magyar jakobinus-összeesküvés leleplezése után a megtorlás áldozatául is esett.
Mindez csupán érzékelteti, hogy a magyarországi evangélikusság – létszámarányait messze meghaladva – milyen termékeny részese volt a kulturális, tudományos és közéletnek az elmúlt félezer esztendőben.
A szerző egyháztörténész, evangélikus lelkész.
Az írás részlet egy 2006. március 23-án megjelent olvasói levélből.