Megette az idő ezt a vidéket – Szegénység és segítség Pilisen

Lasán Pál, a szeretetszolgálat és a helyi evangélikus egyházközség mindenese, egykori rendőr, mindenkit és minden házat ismer. „Ott lakik a Guszti, nemrég jött nekem szemetet lapátolni a temetőbe.” „Az ott a csirkés Jani anyjáé volt, én szereltem föl neki a teraszt. Mostanra megette az idő.” „Ide jártunk egy idős nénit inzulin injekciózni.” „Itt a svéd lakik (állítólag egy valóban svéd állampolgár – a szerk.), itt meg az Olga, nézzétek” – állunk meg egy gazzal benőtt, a kerítéstől igen távoli viskónál. Nem mondanánk meg, hogy ez valakinek az otthona. Később – már benn a szeretetszolgálatnál – a ház lakójával is találkozunk, de addig még ér bennünket néhány meglepetés.

Az élet nyomai a szemétben

Nehéz az objektív szemlélő szerepét tartani, amikor az első – egykori – présháznál megállunk. Kitaposott ösvény vezet az ablak-ajtó, burkolat és egy belső, kis zugot leszámítva oldalsó fal nélkül maradt házikóhoz.

Az út egy szebb napokat látott pincéhez vezet, mely boroshordók helyett most szeméttel van tele. Balra az egykori előtér vagy tornác egy lepusztult zöld fotellel, mellette a gondosan befőttesüvegbe gyűjtött cigarettacsikkek már árulkodóak, de nem akarjuk elhinni, hogy itt lakik valaki. A nagyobb szobából is lomhalom ömlik kifelé, a széthordott fal irányába, de a kisszoba és pokróccal gondosan eltakart ajtókeret megerősíti a gyanút. Belesünk a függönytakaró mögé, odabenn matrac, mellette egy gallon víz, a falon szög, rajta koszos törülköző lóg. Az ablakban egy tiszta tejfölös doboz fóliával letakarva. Benne só.

A továbbiak a KötőSzó blogon olvashatóak.